Írtam egy kicsit vad házidolgozatot... kicsit hosszú. Véleményeket kérek!

Merre tovább?

Utak és lehetőségek görög katolikus egyházunk előtt az „Orientalium Ecclesiarum” és az „Orientale Lumen” útmutatása alapján

Az utóbbi években görög katolikus körökben gyakran felmerülő vitatéma: merre haladjon egyházunk? Az ötvenes évek előtt ez nem volt kérdés: papjaink római katolikus szemináriumokban nevelkedtek, latin környezet vette körül templomainkat, így természetes volt, hogy a lelkiség is „latinizálódott”. 1950 óta önálló papnevelő intézetünk van, ami elvileg lehetőséget biztosít arra, hogy keleti hagyományainkat ismerő, ápoló, megélő papok kerüljenek ki a szemináriumból, akik ezek szerint a hagyományok szerint vezetik Krisztushoz az embereket. Ez eleinte mégsem valósulhatott meg. A Hittudományi Főiskola tanrendje az akkori szokásoknak megfelelően „ a római egyetemek általános szokását követte… a többi magyar hittudományi főiskola tanítási rendjét.”[1] Nem is lehetett ez másképpen, hiszen zsinat előtti egyházunk gyanakodva figyelte az újításokat, a „különcségeket”. Gyakorlatilag papjaink, és így híveink lelkisége teljesen hasonult a többségi latin környezethez. Szent Antal szobrok a templomokban, Úr-napi körmenet, szentségimádás, rózsafüzér a szemináriumban, latin szabású reverenda…[2] Gyakorlatilag „különleges” római katolikusok voltunk, gyakran mély kisebbrendűség-érzéssel megverve.

Gyökeres változást hozott az egyházpolitikában a II. Vatikáni Zsinat. Új javaslatokat fogalmazott meg a papnevelésben is, amit természetesen Főiskolánk is követett, és a további képzésben az „Optatam totius”-ra és az 1973-ban megjelent “A magyarországi papnevelés általános szabályzatá”-ra támaszkodott.

Az „Optatam totius” lehetőséget biztosított a különböző rítusú növendékeknek arra, hogy saját hagyományaik szerint kiteljesedjenek. Nyitva állt hát az ajtó, hogy lelkiségünk megújuljon, visszatérjünk ősi hagyományainkhoz. Erre buzdított az „Orientalium Ecclesiarum” kezdetű zsinati határozat is: ha ősi hagyományaiktól „helytelenül eltértek volna a korviszonyok vagy személyi körülmények miatt, igyekezzenek visszatérni őseik hagyományaihoz.”[3] Velünk pont ez történt, de kinyílt a kapu a sok száz éves hagyományok visszaállításához.

II. János Pál pápa is apostoli levelében bíztatta a keleti katolikusokat: „a Római Egyházzal már megvalósult teljes egységének nem kell bennük a saját hitelességük tudatását csökkentését eredményezni. Amennyiben ez mégis megtörtént… fedezzék fel újra teljesen saját azonosságukat”.[4]

A feladat tehát adott: fedezzük fel újra saját lelkiségünket! De milyen a mi lelkiségünk? Mit mondanak ennek gyakorlati megvalósításáról az idézett dokumentumok?

 „Orientalium Ecclesiarum”:

·        A katolikus egyházon belül a rítusok egyenrangúak. Nincs elsőbbsége a latin rítusnak. Ennek megfelelően nem kell hozzá alkalmazkodni sem ájtatossági gyakorlatokban (rózsafüzér, szentségimádás, stb.), sem szokásokban (halottak szombatjai helyett november 1. megtartása), sem a papok öltözködésében (papi civil reverenda helyett). Ha viszont nem latin testvéreinkhez alkalmazkodunk, akkor visszatérhetünk ősi hagyományainkhoz: rózsafüzér helyett Paraklisz vagy Akatisztosz, halottak szombatjai nagyböjtben, papi civil helyett reverenda, stb. [5]

·        Ragaszkodnunk kell saját fegyelmi rendünkhöz. Évekig meggyőződésem volt, hogy a pénteki böjt megtartása nem kötelező, „beváltható” jócselekedettel, más lemondással. A szerdai napokról már ne is beszéljünk… Hány görög katolikus gondolja így azért, mert a római katolikus hagyományok szerinti hittant tanult, vagy mert a gyóntatója nem tartotta fontosnak ezt a kérdést? A húsételek elhagyása böjti napokon, a hagyományos böjti eledelek nem csupán népszokás kellene legyen, amit egy-két faluban az idősek tartanak, hanem keleti öntudatunk egyik kifejeződése. [6]

·        Állandó diakónusokra van szükség, lehetőség szerint minden egyházközségben. A diakónusi szolgálat évszázadokig jelen volt egyházunkban, csak az utóbbi évtizedekben vesztette el jelentőségét. Ma sokan azt hiszik: a diakónus egyetlen feladata, hogy „szépen mutasson” a püspök vagy az áldozópap mellett. Ezt a tévedést az állandó diakónusok szolgálata megváltoztatná, és jelenlétük sok terhet levenne a papság válláról. [7]

·        Nyerje vissza ősi szerepét az Egyház imája, a zsolozsma. Ma a hívek csak a vecsernyét, esetenként az utrenyét ismerik. „Jobb helyeken”, egyházi iskolákban az imaórákat is elvégzik. Esti zsolozsmával, éjféli zsolozsmával, előábrázoló istentisztelettel az „átlag hívő” sosem találkozik, de nem is találkozhat, hiszen ezeket sehol sem végzik. Pedig identitásunk megerősítésének a zsolozsma elengedhetetlen része.[8]

Az „Orientale Lumen” apostoli levél kiegészíti a fentieket:

·        Elengedhetetlen a szerzetesség felélesztése, megerősítése. Keleti egyházunkban a szerzetesség úgy kellene megjelenjen, mint viszonyítási pont minden megkeresztelt számára. Az emberek keleten lelki feltöltődés céljából látogatják a férfi és női monostorokat. Nálunk ez egyelőre nem működik. [9] Márpedig fontos dolog volna, nagyon sok szerzetesi hivatás az ilyen látogatásokból származik. Ahogy Efrém archimandrita írja: „Emlékszem, amikor még a világban éltem, alighogy beléptem egy női-vagy férfi-monostor kapuján, és megláttam a bolthajtásokat, a szerzetesi cellák sorát, máris megnyugodtam… Gyermekeinknek találkozniuk kell szerzetesekkel – a fiúknak férfi szerzetesekkel, a lányoknak apácákkal. Hiszen látjátok, manapság oly sok alkalom kínálkozik, s ha a gyerekek nem szereznek barátokat olyan emberek közül, akikből tartást, erőt és bátorságot meríthetnek, nem tudnak nem engedni majd azoknak.”[10]

A szerzetesség az egyház lelke. Hasznos dolog, hogy szerzeteseink beteg- és idősgondozást végeznek, tanítanak, lelkipásztorkodnak, de igazi hivatásuk nem ez. Nem véletlenül nem ismeri szerzetességünk az apostoli élet különböző típusait (mint a nyugati szerzetesség). „Isten és a lélek. Ez a szerzetes.”[11] Lényege, hogy „legyőzzük a mi romlott akaratunkat, egyesítsük azt Isten akaratával, és az egyesülés által megszenteljük.”[12] Minden más, beleértve a valóban hasznos, karitatív vagy lelkipásztori tevékenységeket is, mellékesek a szerzetes életében.

Fontos volna megerősíteni szerzetességünket, az érdeklődőknek hagyományainknak megfelelő utat mutatni (akár külföldön), hogy új monostorok alakulhassanak. Természetesen ebbe a munkába a bazilita atyák és nővérek is fontos szerepet kell kapjanak (eddigi hivatásuk, az egyházközségi munka és az idősgondozás, tanítás mellett). [13]

·        Vissza kell adni a Liturgiának az eredeti méltóságát, ami a legmélyebb misztériumba von be a hangok, a színek, a fények, az illatok segítségével. A Szent Liturgia ünneplésébe nem fér bele a „betétes” vagy pláne a „csöndes” mise, szükséges a tömjén, a gyertyák használata. Ebből nem szabad engedni, nem szabad lerövidíteni.[14] Nem az a cél, hogy lehozzuk az Istent a hívekhez, hanem hogy az embert felemeljük Istenhez. Ahogy Optyinai Vaszilij atya írja: „az istentisztelet alatt az embernek mind az öt érzékszervét hatások érik. A látást – az ikonok, kegytárgyak, papi öltözékek, vagyis a templom teljes berendezése. A hallást – a kórus éneklése. A szaglást – a tömjénfüst, a jó illatok. Az érintés a keresztvetés által kapcsolódik a sorba, az ízlelés pedig a Krisztus Szent Titkaiból való részesülés által.”[15] De ennek megtapasztalásához valóban teljes fényében kell végezni a Szent Liturgiát.[16]

·        Nagyon fontos a lelki atyaság újbóli felfedezése.[17] A valódi lelki atya nem önmagához teszi hasonlóvá az embereket, hanem segít megtalálni az utat az Isten országához. Keleten nagy hagyománya van a lelki atyaságnak, sokan már az egészen kis gyermeket is lelki atyához viszik. Ennek előnyeit könnyű belátni, elég a szorongó, paptól tartó, vele emberi kapcsolatot kialakítani képtelen hívek sokaságára gondolnunk, akik a papot valami csodálatos idegen lényként kezelik, aki más nyelvet beszél, más elbánást igényel. Az, aki már gyermekkorában megtanulta, hogyan forduljon lelki atyához, nagyobb valószínűséggel fogja ezt felnőttként is megtenni, amikor komoly erkölcsi, lelki dilemmákkal kell megküzdenie. Ahogy Efrém archimandrita tanácsolja: „gyermekeiteket kicsi koruktól, attól kezdve, hogy beszélni tudnak, küldjétek a lelki atyához… hogy kialakulhasson bennük az érzék az iránt, hogy nem tökéletesek, és követnek el hibákat… Még a gyermek is kapcsolatot létesít a lelki atyával, sajátságos viszonyba lép vele, és később nem okoz majd neki gondot megnyitni előtte a szívét, és beszélni neki azokról a problémákról, amelyekkel esetleg szembesül  amikor nagyobb lesz, s amelyek túl súlyosak ahhoz, hogy egyedül találjon rájuk megoldást.”[18]

Persze ehhez szükséges, hogy papjaink készen álljanak arra, hogy lelki atyákká váljanak. Ebben segít a szemináriumi nevelés, az elöljárók jó példája. Világunknak szüksége van atyákra, biztosak lehetünk abban, hogy a Lélek megadja a lelkivezetés adományát azoknak, akikre a népét bízza.[19]

·        Ősi hagyományunk, ezért újból fel kell fedeznünk a belső imát. Az isteni jelenléthez úgy juthatunk legközelebb, ha hagyjuk magunkat ránevelni egy imádkozó csendre. Ennek ősi módja a Jézus-ima. „Az ima használata kettős: egyrészt, mint minden más ima, az imádat cselekedete, másrészt… olyan gyújtópont, amely lehetővé teszi, hogy figyelmünket csendben az Isten jelenlétében tudjuk tartani.”[20] A belső ima a legkönnyebb és a legnehezebb imádság. Könnyű, hiszen csak egy pár szót kell mondani, nem kell hozzá műveltség, erő, különleges technika. De nehéz, hiszen saját, „szerepelni” vágyó énünket kell félretenni, és nap mint nap hűségben, szeretetben odaülni csöndben Isten lába elé. Megtanulásához elengedhetetlen a belső imában jártas lelki atya segítsége.

A belső imához nagy segítség a csotki. Ezt manapság sok fiatal kezén láthatjuk, divattá vált csotkit viselni. Soha károsabb divat ne legyen! Persze nem biztos, hogy az, akinek a kezén ott van a csotki, imádkozza is. De az biztos, hogy legalább érdeklődik hagyományaink, lelkiségünk iránt.[21]

Láthatjuk: a Zsinat és II. János Pál pápa is arra buzdít minket, térjünk vissza ősi hagyományainkhoz. Nagyon nehéz ezt megtenni. Az elmúlt évtizedekben szintén kialakult egy hagyomány, amit most el kéne vetni ahhoz, hogy a „még ősibbhez” visszatérhessünk. Egyházközségemben, amikor meghallották, hogy Fülöp püspök atya a hagyományokhoz való visszatérést sürgeti, nagy örömmel ajándékoztak a fiatal kántornak egy könyvecskét, ami régi római katolikus népénekeket tartalmazott. Mondták: ezek az ősi énekek, mostantól ezt énekelje a misén, hiszen gyerekkorukban is így volt, és biztosan erre gondolt a püspök is...

Nehéz dolog olyan hagyományhoz visszatérni, amit soha nem láttunk, amiben soha nem éltünk, mégis erre buzdítanak minket a dokumentumok. Nem engedhetjük, hogy az elmúlt évek különböző okokból, gyakran kényszerből kialakított szokásai vegyék át az ősi hagyományok helyét. Sokan idegenkedve nézik a csörgős tömjénezőt, a reverendát nyilvános (nem egyházi) rendezvényeken papi civil helyett, az énekes Liturgiát, a zsolozsmát, a csotkit, a szakállas papokat. „Ortodoxozásnak” nevezik, túlzottan keleti iránynak tartják, egyházunk katolicitását féltik tőle. Pedig nem kell ettől tartani.  „Ezekben a tiszteletreméltó ősi értékekben ugyanis az a hagyomány tárul fel, amely az apostoloktól az egyházatyákon keresztül jutott el hozzánk, és az egyetemes egyház Istentől kinyilatkoztatott, osztatlan örökségének része.”[22]

Felhasznált irodalom:

·        A II. Vatikáni Zsinat tanítása. Szerkesztette: Dr. Cserháti József, Dr. Fábián Attila. Szent István Társulat, Budapest, 1975.

·        II. János Pál: „Kelet Világossága”

·        Nacsinák Gergely András: „Adj áldást atya!” Találkozások huszadik századi görög ortodox atyákkal. L’Harmattan – Budapest, 2007.

·        Anthony Bloom: Az élő ima. Odigitria-Osiris – Budapest, 2002.

·        Nina Pavlova: Vérvörös húsvét, Örökségünk – Nyíregyháza, 2008.

Internetes hivatkozások:

http://www.atanaz.hu/teszt/?q=node/13