Tegnap tanítottam. Elsőáldozó és az utáni csoportoknak tartottam órákat. Ez mindig óriási élmény (remélem, a gyerekeknek is). A "nagyoknál" persze szóba került a gyónás is, osztottam az észt :)
Mondjuk álszent nem voltam, a kérdésre megmondtam, mikor voltam gyóni utoljára.
Érdekes dolog ez a szentségi élet. Aki nincs benne, vagy elhanyagolja, nem is tudja, milyen élmény, eleve milyen érzés Istennel találkozni egy szentségben. Persze, Istennel másképpen is lehet találkozni: egy másik emberben, az imádságban, a természetben is jelen van. Ez mind nagyon szép, és nagyon jó, szükségesek is persze ezek a spontán találkozások. De a szentségek... teljesen más. Kicsit profán példával: fontos és jó megfogni a vőlegényed kezét, de azért mégis más a nászéjszaka...
A szentség vétele hihetetlen erőt ad. A vicces, hogy lehet, hogy ezt az erőt észre sem veszed. De azért ott van, és ha szükséged van rá, előjön.
A legfontosabb hírt a végére hagytam: MEGSZÜLETETT KERESZTI MÁRTON ANDRÁS!!! Nagyon vártuk a fiatalembert, és hihetetlen boldogságot okozott sokaknak, hogy hajlandó volt végre megszületni.
