Más formában, de persze folytatom a blogolást. Az új címet nyilvánossá nem teszem, de mindenkinek megadom, aki kéri!

És most megint egy bejegyzés. 2 nap alatt négy, ez szép, nem? Igazából ez egy összefoglalás a tapasztalatokról, mert egyelőre meghatározatlan ideig felfüggesztem a blogolást. Miért? Egyszerű. Amit valóban gondolok, azt nem írhatom le, mert megbántódnak rajta olyanok, akiket semmiképpen sem szeretnék megbántani. Az időjárásról, szellők fúvásáról, egyéb "semleges" témákról pedig nem szeretnék írni. Ennél az én, és a ti időtök is többet ér.

Tehát röviden: 2008. decemberében indult a blog, átlag napi 5-6 letöltéssel. Ezt napi 104 letöltésre tornáztátok fel (a rekord 409 volt). Köszönöm szépen. De a gondot is ez okozta: egyre többen olvasták, elterjedt. Sokan félreértették, amit írtam. A baj, hogy csak egy ember volt, aki felhívott, és elmondta, mi a problémája. A többiek csak megsértődtek, de nem is akarták tisztázni, mi miért íródott. Persze, valóban hibáztam is: 2 bejegyzést kellett töröljek, mert megbántam, 2 helyesbítésem volt. A többivel máig egyetértek (persze, ennek ellenére töröltem tegnap, de az más).

Azért eredményeim is voltak: akár hiszitek, akár nem, voltak olyanok, akik a blog segítségével találtak rá rég elvesztett barátjukra. Volt, aki (mostanra törölt) bejegyzés hatására kezdett ismét templomba járni, vagy fordult paphoz. Megismerkedtem olyan testvérekkel, akikkel egyébként sosem találkoztam volna. Szenteket ismerhettem meg, és sokat tanultam a nálam okosabbak kommentjeiből.

De két dolog nagyon bánt: az egyik, hogy úgy tűnik, komolyan megromlott a kapcsolatom azzal az emberrel, akinek Isten után a legtöbbet köszönhetek. Ez annyira fájdalmas számomra, hogy nem is írok róla többet... A másik, hogy pont, mert annyit dicsértem, többen féltékenyek lettek, haragudni kezdtek egy barátomra. Bevallom: álmaimban sem jutott eszembe, hogy ez előfordulhat (bocs, testvér, de úgy éreztem, ilyen "nagy" emberek nem képesek arra, hogy féltékenyek legyenek egy "kis" srácra. Hogy többre tartják önmagukat, sőt, többek a gyerekes vetélkedésnél egy több, mint tíz évvel fiatalabb emberrel). És ebből még baj lehet...

Tehát ennyi. Azt mondom tanulságként: az internet világa kiszámíthatatlan. Ami az egyiknek árt, a másiknak használ(hat). Csak az isten tudja, melyik tettünknek, szavunknak, gondolatunknak milyen hatása van másokra.

Ma megint gyóntam. Mivel még az előző élményem nagyon friss (http://mezeinewsee.blog.hu/2010/11/04/egy_uj_elmeny_3), ezért (Istennek hála) nem féltem. Pedig kalandos volt... azzal kezdődött, hogy nagyon rossz heteim vannak, amit az utóbbi két nap koronázott meg (ld. előző két bejegyzés). Ennek hatására sokkal kevesebbet tudtam készülni, mint előtte. Folytatódott azzal, hogy pont most, amikor nagyon pontos kellett volna legyek, természetesen baleset volt, aminek hatására bedugult a város. Villamos-villamospótló (dugóban)-villamos: fél óra késés. A "szokásos" rosszullétet már nem is mondom... Ezek után a templomban már ott volt egy papa. Egy olyan, alázatot teljesen nélkülöző embernek, mint én, nagyon nehéz ám úgy gyónni, hogy mások nézik/hallják! Még akkor is, ha a "más" kicsit furcsa, szellemileg nem éppen friss ember.

Tehát a körülmények nem voltak éppen ideálisak, de ennek ellenére a gyónás megtörtént, a feloldozást megkaptam. És ez a lényeg. Holnap megyek Kányba, remélem, kicsit rendbe tesz...

Aktív és kíváncsi olvasóim, biztos látjátok, töröltem néhány bejegyzést. Köztük a kedvenceimet is... De az előző bejegyzésben olvasható ok miatt úgy gondolom, jobb, ha nem feszítem tovább a húrt.

Úgy gondolom, ennél többet nem tudok tenni. Bocsánatkérésre lehetőségem sincs (ahhoz előbb találkozni vagy legalább beszélni kéne). Remélem, az Úr elfogadja a próbálkozást is. 

Úgy tűnik, sikeresen összevesztem egy barátommal. A baj az, hogy nem tudom, mit csináltam. És meg sem tudom kérdezni, hiszen nem beszél velem, az sms-re sem reagál...

Tudom, hogy a blog miatt haragszik. Nem értem teljesen, hiszen róla csak jókat írtam. OK, van olyan bejegyzés, ami érzékenyen érintheti. De amit írtam, az igaz, legalábbis én így látom. De ha megmondja, hogy bántja, azonnal törlöm (ő az egyetlen ember, akinek a kérésére ezt szó nélkül megteszem).

Régebben írtam: az én barátaim nem úgy gondolkodnak, mint az Ember tragédiája Istene, akit "csak hódolat illet, nem bírálat". Lehet, hogy tévedtem.

Holnap gyónni megyek. De így, hogy valaki haragszik rám, és még csak azt sem tudom, jogosan-e? Ha tehetném, bocsánatot kérnék. De miért kérjek bocsánatot, ha nem tudom, mit követtem el?

Hétfőn megkezdődött a karácsony előtti bűnbánati időszak. A böjtök mindig nagyon jó időszakok: összeszedi magát ilyenkor az ember, és elkezd a fontos dolgokkal foglalkozni.

Mire kell odafigyelni? A böjt során rendezni, javítani kell a kapcsolatunkat

1. Istennel: szentgyónás, imádság, stb.
2. az emberekkel (nekem valahogy nem jön be a "felebarát" szó): kibékülni, akivel ki kell, segíteni a rászorulót, türelmesnek lenni a hülyékkel, stb.
3. önmagunkkal.

Igen, önmagunkkal is. A böjt az ideje annak, hogy lelkiismeretvizsgálat, a Szentírás olvasása, egyéb olvasmányok, lelkiatyai tanácsok alapján felfedezzük, kik is vagyunk mi, és milyen feladatunk van a világban.

Ez az idő legyen az elcsöndesedésé. Kevesebb beszéd, telefon, sms., helyette több elmélkedés, belső ima. Kevesebb "szemét" olvasása, nézése, helyette Szentírás, lelki olvasmányok. Kevesebb "fölösleges" evés, ivás, helyette minél több lemondás azokról, amik ugyan nem rosszak, de nem elengedhetetlenek az életünkhöz.

A böjthöz a gyónás szorosan hozzátartozik. A bűn, a "kis" bűn is eltávolít Istentől. Bűn mellett kevesebbet imádkozunk, a böjt csak keresztény diétává válik.

Tehát böjti feladat: beszélni a lekiatyával, szentgyónáshoz járulni olyan gyakran, ahogyan kell. És odafigyelni Istenre, az emberekre és önmagunkra.

 Emlékeztek? Olyan szentet kerestem, aki követhető (számomra is) és nő. Privát üzenetváltásban egy ismerős (érdekes ilyet írni olyan emberről, akit sosem láttam, nem?) a figyelmembe ajánlott egy ilyen szentet. Ismerjétek meg Szent Erzsébetet, eredeti nevénJelizaveta Fjodorovna Romanovát!

Nézzük, mit ír róla a világ legmegbízhatatlanabb hírforrása, a wikipédia!

Erzsébet hercegnő 1864-ben született a németországi Bessungen városában IV. Lajos hesseni nagyherceg és Aliz brit királyi hercegnő második leányaként az öt közül. Édesanyja révén egyike volt Viktória brit királynő számos unokáinak. Keresztnevét, az Erzsébetet édesanyjától kapta Árpád-házi Szent Erzsébet magyar királyi hercegnő, a Hesseni-ház egyik ősanyja után. A családban az „Ella” becenéven szólították.

Erzsébet hercegnőt és testvéreit szigorú és nagyon vallásos udvarban nevelték fel, amelyen egyértelműen érződött a nagymama, Viktória királynő elveinek hatása. Aliz nagyhercegné aporosz–osztrák–olasz háború alatt magával vitte két legidősebb leányát a katonai kórházakba tett látogatásai alkalmával; a hercegnők már kis koruktól kezdve részt vettek az édesanyjuk által szervezett jótékonysági rendezvények legtöbbjén.

A hercegnő tizennégy éves korában, 1878-ban diftériajárvány tört ki Darmstadtban, amelyben a nagyhercegi család több tagja is megbetegedett. Erzsébet hercegnő ekkor éppen apai nagyszülőinél tartózkodott, így ő volt az egyetlen, aki nem kapta meg a kórt. Szomorú eseményre kellett azonban hazatérnie: édesanyjuk és a család legkisebb leánya, az alig négy éves Mária hercegnő belehaltak a betegségbe. Édesanyjuk halála után Viktória királynő magához vette a fiatalabb gyermekeket, akik így Angliában nevelkedtek. Erzsébet hercegnő azonban nem tartott velük, ő nagynénje, Erzsébet porosz hercegné gyámsága alá került.

Erzsébet hercegnőt a kor egyik legszebb hölgyeként tartották számon. Kezéért sokan versenyeztek, többek között a későbbi II. Vilmos német császár. Az akkor trónörökösi rangot viselő Vilmos a bonni egyetem hallgatójaként rendszeres látogatója volt nagynénjének; a látogatások alkalmával pedig beleszeretett Erzsébet hercegnőbe. Szerelmes verseket írt hozzá, a hercegnő viszont nem mutatott érdeklődést iránta, így a trónörökös egy idő után felhagyott az udvarlással. Vilmos porosz és német trónörökös mellett a másik legbefolyásosabb kérő Frigyes badeni trónörökös volt, akit Viktória királynő is támogatott. A hercegnő azonban mind Frigyes hercegnek, mind Lord Charles Montagunak, a manchesteri herceg fiának kosarat adott.

A hercegnő választottja távoli unokatestvére, Szergej Alekszandrovics orosz nagyherceg volt. Szergej nagyherceg II. Sándor orosz cár és Mária hesseni hercegnő, Erzsébet apai rokona utolsó előtti gyermekeként született. Az Oroszországban „Marija Alekszandrovna” néven élő Mária hesseni hercegnő gyakori vendége volt a hesseni udvarnak, látogatásai általában magával vitte kisebb fiait, Szergej és Pavel nagyhercegeket is. Erzsébet hercegnő ilyenformán gyermekkorától kezdve ismerte Szergej Alekszandrovicsot; és felnőtté válva érzelmei elmélyültek irányába. A nagyherceg ugyancsak nem volt közömbös Erzsébet irányába, azonban mindkét fél családja részéről hosszabb viták és bizonytalanság előzte meg a házassági terv elfogadását, mely elsősorban a feszült orosz–brit viszonyra vezethető vissza. Viktória királynő ugyanis majdhogynem döntő szóval bírt unokái sorsának elrendezésében, és a királynő köztudottan nem kedvelte az oroszokat. Maga Erzsébet hercegnő 1883-ban, egy hosszabb családi összejövetelt követően fogadta el Szergej nagyherceg leánykérését. Az eljegyzést 1884. február 26-án jelentették be hivatalosan, mikor a nagyherceg Darmstadtba látogatott.

Erzsébet hercegnő a cári család elvárásaitól nem tért át azonnal az ortodox kereszténységre, ezt a lépést csak 1891. április 12-én tette meg. A hercegnő Oroszországban a „Jelizaveta Fjodorovna” nevet választotta magának. A pár 1883. június 15-én kelt egybe Szentpétervárott. Mézesheteiket Szergej nagyherceg iljinszkojei birtokán töltötték el. A házaspár a fővárosban alakított ki magának otthont, miután Szergej Alekszandrovics megvásárolta a Szergejszkij-palota névre átkeresztelt Beloszelszkij-Belozelszkij-rezidenciát.

IV. Lajos hesseni nagyherceg ezekkel a szavakkal adta beleegyezését Szergej Alekszandrovics és leánya házasságába: „Úgy vélem, hogy [Szergej] kedves, kellemes modorú, és biztos vagyok benne, hogy boldoggá fogja tenni a lányomat”. Annak ellenére, hogy magánlevelezéseik egy boldog, harmonikus házasságot mutatnak, elsősorban Alekszandr Mihajlovics nagyherceg rosszmájú emlékiratainak hatására sokan úgy vélték, hogy Jelizaveta Fjodorovna és Szergej Alekszandrovics házassága kínszenvedés volt, elsősorban a nagyhercegné számára. Ezt maga Jelizaveta Fjodorovna is megcáfolta: „Szergej olyan ember, akivel minél többet van együtt az ember, annál jobban megszereti”.

A nagyhercegi pár legnagyobb gondja az volt, hogy nem születhetett gyermekük: „Szegény Szergej és Ella, egész életükre megtagadták tőlük ezt a csodálatos áldást”. 1902-ben, mikor Szergej Alekszandrovics öccsét, Pavel Alekszandrovicsot száműzték Oroszországból második, morganatikus házassága miatt, a házaspár örömmel vállalták el a nagyherceg két gyermekének gyámságát. Marija Pavlovna nagyhercegnő és Dmitrij Pavlovics nagyherceg életük végéig szüleikként gondoltak gyámjaikra, és még akkor is az ő gyermekeiknek tekintették magukat, mikor Pavel Alekszandrovics visszatért Oroszországba.

Szergej Alekszandrovics nagyherceg 1891-től 1904-ig Moszkva kormányzó tábornokaként nem tett szert túl nagy népszerűségre. Még a családon belül is azzal vádolták, hogy túl kegyetlenül és erőszakosan lépett fel a városban, nem volt hajlandó engedményeket tenni. Családját a biztonság kedvéért beköltöztette a Kremlbe, de ő az állandósult fenyegetések ellenére is rendszeresen átkelt a városon. 1905. február 17-én, amint hintójával a Kreml felé közeledett, bombát dobtak rá és azonnal végeztek vele. A nagyhercegné is hallotta a robbanást: azonnal a helyszínre sietett, és segédkezett férje maradványainak összegyűjtésében. Három nappal Szergej nagyherceg halálát követően az özvegy nagyhercegné meglátogatta férje gyilkosát a börtönben, „mivel tudta, hogy Szergej is azt akarná, hogy adjon esélyt a férfinak a bűnbocsánatra”.

Jelizaveta Fjodorovna hitvese halála után elajándékozta tekintélyes ékszergyűjteményét, beleértve jegygyűrűjét is. Már a moszkvai katonai főkormányzó feleségeként is szervezett jótékonysági akciókat, de férje eltávozta után elhatározta, hogy hátralevő életét a szegényeknek szenteli. Nagy összegeket adományozott a moszkvai árvák segélyezésére, emellett az egyházi élet alapos tanulmányozása után egy új rendházat kívánt nyitni. Az Orosz Ortodox Egyház tanácsa nem értett egyet az alapítandó apácarend életvitelével, szabályzatával, melyek az ortodox egyházban újnak, szokatlannak hatottak. Sokan azzal vádolták a nagyhercegnét, hogy a szabályzatot szándékosan itatták át protestáns eszmék és vonások, így például az egyszerű fehér, könnyű egyenruha. Az egyházi vezetőség csak II. Miklós cár közbenjárására bólintottak rá a rend megalapítására. A Márta és Mária rend (oroszul: Марфо-Мариинская обитель) 1909. február 10-én kezdte meg működését Jelizaveta nagyhercegné vezetésével. A kolostor épületéhez tartozott kórház is, ahol a nővérek ingyenes ellátást nyújtottak mindenkinek; a rend feladatai közé tartozott a szegények és a gyermekek segítése. Jelizaveta Fjodorovna kérésére a nővéreknek egy-egy évre haza kellett térniük a családjukhoz, hogy „felfrissüljenek” a szolgálat után.

Mikor letette nővéri fogadalmát, Jelizaveta Fjodorovna minden vagyonát a gyámsága alatt álló Dmitrij Pavlovicsra hagyta. A nagyhercegné és gyámleánya, Marija Pavlovna viszonya évekkel korábban megromlott, mivel Marija Pavlovna házassága lépett egy svéd herceggel, és a nagyhercegnő Jelizaveta Fjodorovnát hibáztatta boldogtalanra sikeredett házasságáért. Marija Pavlovna és Jelizaveta nagyhercegné csak az 1910-es években békültek ki, rendszeres levelezésbe kezdtek.

1917-ben II. Miklós cárt lemondatták, a cári család házi őrizetbe került. Jelizaveta Fjodorovna húgát, Alekszandra Fjodorovna cárnét a Carszkoje Szeló-i Alekszandr-palotában tartották fogva, ettől eltekintve a nővérek tudták tartani a kapcsolatot. A cári rendszer megszűnése majdnem fél évig nem érintette a nagyhercegné kolostorát, erre csak a bolsevikok novemberi hatalomra kerülését követően került sor. A Cseka, a szovjet titkosrendőrség ekkor őrizetbe vette Jelizaveta nagyhercegnét és egyik rendtársnőjét, Varvara Jakovlevát. Permbe szállították őket, majd az uráli Jekatyerinburgba, ahol több családtagot is fogságban tartottak. Itt raboskodott a cár és családja, azonban őket különösen szigorú védelem alatt tartották. Jelizaveta nagyhercegné és Varvara nővér Szergej Mihajlovics nagyherceg, Ivan Konsztantyinovics, Konsztantyin Konsztantyinovics és Igor Konsztantyinovics cári hercegekhez, valamint Vlagyimir Pavlovics Palej herceg és Szergej Mihajlovics szárnysegédje, Fjodor Remez társaságába kerültek. 1918. május 20-án a csoportot vonattal Alapajevszk városába vitték, ahol a helyi iskola foglyaivá váltak.

1918. július 18-án éjjel, egy nappal a cár és családja kivégzése után a foglyokat alvás közben megkötözték, és autókra pakolták. A rabokat a város közelében lévő bányák egyikéhez vitték. Az őrök itt puskatussal megverték, majd a bányába dobták őket. Hogy áldozataik biztosan meghaljanak, még kézigránátot is robbantottak. A nagyhercegné és társai még napokig éltek a gödör mélyén: állítólag a vérző Jelizaveta Fjodorovna utolsó erejével egy kendővel még bekötötte Ivan herceg fejét. A parasztok napokig szent énekeket hallottak a gödör mélyéről.

1918. szeptember 28-án a fehér seregek bevették Alapajevszk városát abban a reményben, hogy még életben lelik a rabokat. A városlakók elvezették őket a bányákhoz, és a fehér katonák megkezdték a kivégzettek maradványainak összeszedését. A nyomozók és a fehér szakértők a ruháik alapján próbálták azonosítani az áldozatokat. A maradványokat újratemették az alapajevszki templomban, de nyolc hónappal később a fehér seregek feladni kényszerültek Alapajevszket. Irkutszkba vonultak vissza, és magukkal vitték a cári család maradványait is. A fehérek folyamatos hátrálásával a csontok egyre beljebb kerültek a kontinensen, végül egy pekingi orosz templomban temették el őket. 1920-ban Viktória battenbergi hercegné és Milford Haven-i őrgrófné, Jelizaveta Fjodorovna nővére a brit kormány segítségével húga és Varvara nővér maradványait átszállíttatta Jeruzsálembe, ahol a Mária Magdolna templomban helyezték őket örök nyugalomba.

1981-ben az Oroszországon kívüli orosz ortodox egyházak kanonizálták Jelizaveta nagyhercegnét és Varvara nővért, mártíroknak ismerték el őket. 1992-ben az Orosz Ortodox Egyház is szentnek és mártírnak nyilvánította a nagyhercegnét, akárcsak Varvara Jakovlevát. A nagyhercegné egyike a 20. század azon mártírjainak, akik szobrot kaptak a londoni Westminster-apátság nagy nyugati ajtaja felett. 2009. június 8-án az orosz legfőbb ügyészség Marija Vlagyimirovna nagyhercegnő kérvényezésére rehabilitálta a nagyhercegnét, minthogy politikai megtorlás áldozatának minősül.

Apácarendjét, a Márta és Mária rendet 1926-ban a kommunista vezetés feloszlatta, a nővéreket Szibériába deportálták. A rend csak a Szovjetunió bukásával alakult újra, és napjainkban is működik, folytatva Jelizaveta Fjodorovna munkáját.

 

Mi tetszik nekem benne?

1. Normális családból származott, ahol korán megtanulta, hogy a többi emberre is oda kell figyelni: ez egyezik.

2. Nem ment hozzá a szuper kérőihez, pedig jó partik voltak. Kivárta az "igazit".

3. Nem lett ortodox "parancsból", csak meggyőződésből, amikor megismerkedett magával az ortodox hittel.

4. Szerette a férjét, és jó családot alkottak, gyermektelenül is.

5. Felnevelt rábízott gyerekeket.

6. A legdurvább szitukban is helyt állt.

7. A végtelenségig képes volt megbocsátani.

8. A halál küszöbén is a másik emberre gondolt.

9. Egészen haláláig imádkozott, kitartott az Úr mellett, rábízta magát.

Ezek mind olyan tettek, amik példaképpen szolgálhatnak másoknak (főleg nekem). Tehát végre találtam egy igazi példaképet!

Régen, kb. 2 éve gyóntam egy kedves fiatal papnál. Persze ugyanúgy paráztam, mint mindig, ezt már nem kell nektek részletezni... A srác nem értette a dolgot, és elsütötte: "Nem érted a gyónás lényegét. A gyónás a megbocsátás szentsége, az öröm forrása. Jó, előtte esetleg izgulsz egy kicsit, de utána felszabadult és boldog vagy, hiszen Isten megbocsátott. Ha nem ezt érzed, akkor baj van." Persze, hogy mi a gyónás, azt én is régen tudom. Mégis szívem szerint elküldtem volna a francba az atyát, hiszen azt, hogy mit érzek, nem befolyásolja az, hogy mit tudok. Az érzés nem rajtam múlik. És az elmúlt több, mint 10 évben nálam a gyónást mindig hihetetlen letörtség és fizikai fájdalmak kísérték, ez eltartott 1-2 napig. De utána sem "felszabadult és boldog" voltam, hanem csak megkönnyebbült, hogy végre véget ért a "poszt-gyónás" szindróma.

Miért írtam ezt le? Azért, mert tegnap olyan gyónásom volt, ami után megéreztem végre azt, amit az ifjú pap mondott. Persze, még mindig azt mondom, hogy ez nem szükségszerű, csak az Úr kegyelme.

A bejegyzés eddig publikus. Kérlek, ha véletlenül Athos-hegyi Kiss Lacinak hívnak, akkor ne olvasd tovább! Menj ki mosogatni, vagy csinálj valami hasznos dolgot blog olvasgatás helyett.

Azzal kezdődött az egész, hogy bár felkészültem, még listát is írtam, úgy voltam vele, hogy nem megyek gyónni. Ugyanis annyira beparáztam, hogy egyedül az tűnt logikus lépésnek, hogy otthon maradok. Ekkor jött egy sms, amiben Laci írta, mikorra menjek. Így aztán csak elindultam, de úgy féltem, hogy amíg Laci imádkozott, addig én ott remegtem a háttérben. Persze a papírt sem vettem elő, amíg el nem kérte, aztán el nem vette a pap :). Tehát teljes nihil, a "szokásos" helyzetnek nézett ki a dolog. Innentől azonban minden megváltozott. Nagyon úgy néz ki, hogy Laci elhatározta, bármi történik, én bizony normális gyónást fogok végezni... és nem hagyta, hogy csöndben égjek az elkövetett bűneim miatt, hanem kimondatta, hogy mit csináltam, és miért. Mindezt úgy, hogy egy kicsit sem volt erőszakos, vagy elítélő, hanem olyan "kisslacis". Semmi ciki vagy megalázó nem volt az egészben, tényleg Krisztus volt jelen, meg tanúként a pap.

A gyónás után meg jött az a bizonyos sokat hallott "felszabadult és boldog" érzés, amiről tudtam, de még sosem tapasztaltam.

Tudom, lesznek még szörnyű gyónás élményeim, a hülyeségem nem múlik el egy jó élmény hatására. De ez akkor is különleges élmény volt, hála érte az Úrnak.

Gyerekek, ez még jobb, mint az előző! És rám nagyon is jellemző... többek között mostani lelkiállapotomat is ennek köszönhetem. De hátha tudok változni!

Van még egy szenvedély, ami miatt az ember a magány csapdájába kerülhet: ez a sértődékenység. Ellenvethetné valaki: „Ugyan, miféle szenvedély ez?! Én nem vagyok sértődékeny és nem ítélkezem. Engem bántanak, és emiatt megbántódom, de ez természetes!”. A valóságban azonban a sértődékenység az egyik legkomolyabb szenvedély. Arra utal, hogy az ember eltávolodott Istentől. Hiszen amikor az ember szívében Isten él, akkor az embert belső erő és bátorság tölti el. Képes elviselni felebarátja minden gyengeségét, anélkül, hogy elveszítené belső békéjét és iránta való szeretetét, még akkor is, ha a felebarátja megsérti őt. Ellenkezőleg, az az ember, aki elveszítette a kegyelmet és eltávolodott Istentől, nem rendelkezik ezzel a belső szilárdsággal. Nem képes elviselni még egy óvatos megjegyzést sem. Nem érzékeli az emberek szeretetét, mindent félremagyaráz. Felebarátja minden tettét, még a jótetteket is, rossz értelemben magyarázza. Ha a sértődékeny ember nem érzi felebarátja jóságát, akkor még kevésbé képes megérteni annak problémáit és nehézségeit. Csak önmagát látja, csak önmagát érzékeli: „Mondtak nekem valami kellemetlent, megsértettek, megbántottak”. Soha nem gondol arra, hogy a másik lelke fáj, és ezért beszél kellemetlen dolgokat. 

Hogyan küzdjünk a sértődékenységgel? Mit tegyünk abban a pillanatban, amikor a sértettség összeszorítja a torkunkat és könnyeket hoz a szemünkbe?

Az első szabály: amennyire csak lehet, ne mutassuk ki a sértettségünket. Ennek már önmagában is nagy értéke van. Hiszen a bennünket megsértő ember gyakran maga is szenved attól, hogy megsértett minket, sokszor bánja már féktelenségét vagy figyelmetlenségét, és számára nagy megkönnyebbülést jelent, ha azt látja, hogy nem sértődtünk meg a szavaiért. 

A másik szabály: ne engedjük, hogy a sértettség nyomán a rossz gondolatok töltsék el lelkünket.A sértettség egy olyan ajtó, ahol a legbutább és leghamisabb gondolatok hatolhatnak be a lelkünkbe. „Nem szeretnek, minden rossz, rossz vagyok, a másik gonosz” stb. Még ha szívünk összeszorul a fájdalomtól, akkor se engedjük be magunkba az ellenségtől [a sátántól és démonaitól] eredő gondolatokat, hanem kezdjünk el imádkozni azért, hogy a sértettség égető forrósága mielőbb kihunyjon bennünk.

Az ima mellett rendelkezünk még egy nagyon hatékony eszközzel a sértettség ellen: ez a felebarát iránti cselekvő szeretet. Talán tapasztaltuk már, hogy azon pillanatban, amikor megéljük a sértés miatti fájdalmat, és az egész világot sötétnek látjuk, épp akkor fordul hozzánk valaki valamilyen kéréssel. Az ilyen embert maga az Úr küldi hozzánk, hogy elfelejtkezzünk önmagunkról, sértett érzéseinkről. A bennünk ily módon felébredő felebaráti szeretet minden vigasztalásnál jobban gyógyítja szívünket.

...olvastam ezt a cikket. Nekem tetszik, kíváncsi lennék a véleményetekre.

A magány csapdájában 
1. rész - Az ítélkezés

Legszorgalmasabb olvasók, ti már láttátok, hogy töröltem két bejegyzést (tegnap előtti, ma hajnali, címek: Bonyolult és Még bonyolultabb). Ilyet még sosem tettem, pedig volt olyan, amit megbántam, hogy leírtam. De ezek rossz lelkiállapotban születtek, és alkalmasak voltak arra, hogy megbántsanak olyan embert, akit sosem akarnék megbántani.

Ha már esetleg olvasta az írásokat, akkor szerintem tudja, hogy róla van szó. Ez esetben innen is bocsánatot kérek.

Ha meg nem olvasta, annál jobb!

Mostanában többen kérdezgették, milyen álmaim férfija. Egyáltalán, milyen pasival lennék hajlandó összejönni? Összeszedtem egy pár fontos tulajdonságot.

• Legyen nálam erősebb. Ezt főleg lelkileg értem (azért fizikailag sem árt, de kevésbé fontos). Ne legyen egy kétpercenként összeomló nyálgombóc. Tudom, el sem hiszitek, de baromira utálok egy kapcsolatban főnök lenni. Azért a család feje a férfi (kéne legyen).
• Legyen erős hitű. Ismertek, ez elengedhetetlen. És (tudom, fanatikus vagyok) keleti keresztény legyen: ortodox vagy egyesült ortodox. Ugyanis egyébként nem tudunk együtt imádkozni, pedig anélkül nincs család.
• Ne legyen egy kinyalt úrifiú, de azért lehessen vele megjelenni, és ne legyen ciki, ha megszólal. Ha nagyon úrfi, akkor úgysem tudja elviselni a proli stílusomat :). ha meg bunkó, én nem tudom elviselni őt.
• A diploma nem feltétel, de hogy nem műveletlenebb vagy hülyébb nálam, az igen. Nem baj, ha nem vágja Shakespeare összes szonettjét, de azért pl. tudja, ki volt Balassi. 
• Nem elsődleges a külső, de azért igenis számít: ne legyen nálam alacsonyabb (ez azt hiszem, nem nagy követelmény), legyen megjelenése, stílusa. Azt hiszem, ezek nem extra követelmények... Nem kell élsportoló legyen, de tudjon azért gyalogolni, egy kirándulásra el tudjunk menni.
• Pénz kérdés: legyen szakmája, értsen sok mindenhez, meg tudjon élni, ne nekem kelljen eltartani. Más nem érdekel, nkem sincs pénzem, neki sem kell legyen. Majd segít az Úr!
• Hobbi: tök mindegy, de fogadja el az enyémeket is.
• Család: jó lenne, ha normális családja lenne, de ennél sokkal fontosabb, hogy elfogadja az enyémet. Viszont elengedhetetlen, hogy tisztelettel beszéljen a szüleivel, testvéreivel, akármilyenek is. Mert ha velük bunkó, velem is az lesz, ha csökken a love.
• Életkor: sokkal fiatalabb ne legyen, mint én, nem vagyok pedofil. Ideális esetben idősebb (bár persze azért nem öreg).
• Fontos, hogy szeresse a gyerekeket. Azokat is, akikkel most foglalkozom, és persze akarjon saját gyerekeket is. De ha a mostaniakat nem tudja elfogadni, akkor nincs is miről beszélnünk.
• Szintén elengedhetetlen, hogy szeresse, de legalábbis fogadja el a barátaimat. Nincs belőlük sok, aki van, az viszont nagyon fontos nekem.

Nagyjából ennyi követelményem van. Nektek milyen álmaitok pasija/csaja?

Ma hallottam egy elsőáldozó hittanból részletet. Makláry Ákos tartotta, nagyon tetszett. A legjobb az volt, amikor megkérdezte a gyerekeket: miért így köszönünk? Persze nem volt válasz. Erre mondta: ha valakinek így köszönsz, az azt jelenti: vigyázz! Úgy élj, hogy a dicsőségére legyen Jézus Krisztusnak!

Ha belegondolunk, ebben van igazság. Minden tettünknek erről kéne szólni, mindörökké. Nekünk, világiaknak főleg a munkában, tanulásban (Opus dei-sen hangzik? nem véletlenül...), és az emberekkel való kapcsolatainkban. Ha szeretettel, türelemmel vagyunk mások felé, igen, a hülyék felé is, az tényleg dicsőségére lesz Jézus Krisztusnak.

Az atyáknál kicsit más a helyzet. Hogy is írja Kazinczy?

Jót s jól! Ebben áll a nagy titok. Ezt ha nem érted
     Szánts és vess, s hagyjad másnak az áldozatot.

Jót tesznek, hiszen a szentségeket szolgáltatják ki nekünk, közelebb visznek Istenhez. De vajon jól? Mindegy, hogy "lemisézünk", vagy az isteni Szent Liturgiát végezzük? Mindegy, hogy az okosságainkat mondjuk szentgyónásban, vagy pedig hagyjuk, hogy az Úr megbocsásson? Mindegy, hogy összeadunk minden hülyét, mert "ők tudják", vagy ha látjuk, hogy eséltelen a boldog házasság, felvállaljuk a konfliktust?

Ha mindegy, akkor "szánts és vess, s hagyjad másnak az áldozatot", mindenki jobban jár.

Mi a mi dolgunk? Természetesen imádkozni kell a papokért. Minden papért, akivel kapcsolatban vagyunk. Ezen kívül:

• Először is feltételezni kell, hogy az atya a dolgát jól végzi. Ha úgy látom, hogy nem, akkor is. Kamaszkoromban, amikor ismerkedtem az Egyházzal, Levente azt mondta: a pap elsősorban atya és jó barát. Ha így állok hozzá, akkor könnyebb a jót meglátni benne.
• Másodszor, ha valóban úgy érzem, hogy valamit rosszul csinál, ellinkel, akkor szólni kell neki. Valószínű, hogy csak én látom rosszul a dolgot, meg kell ismerni az ő verzióját is. Persze lehet, hogy tényleg link, de akkor meg figyelmeztetem ezzel.
• Harmadszor, ha valamiben lehet, segíteni kell neki. Ez lehet apróság, és nagy dolog is. Tudod, "légy résen", abban segítsek, amiben tudok.

 Így az én életem, és a papé is valóban dicsőségére lesz Jézus Krisztusnak.

Múlt szombaton foglalkozás helyett Kányban voltam, így már hiányzott a cserkészet. Elég kevesen voltunk, de azért lassacskán összejött a csapat egy része. A foglalkozás eltelt, nem volt jobb vagy rosszabb, mint szokott.

Ami zavaró: gyerekek, mi a francért nem szóltok, ha nem tudtok jönni? Van olyan vezető is, aki nem volt ott, és nem szólt, nem üzent. Ez azért elég gáz! Mit várjunk így a kicsiktől?

Ami jó volt: megint lent volt I, pedig biztos voltam benne, hogy haragszik rám. De úgy tűnik, nem, hiszen amikor kértem, még áldást is kaptam!!! (Fenntartom a véleményem, hogy hülye, aki egy paptól nem kér áldást minden létező alkalommal, amikor erre lehetősége van).

Tehát összességében jó foglalkozás volt. Jövő héten sajnos elmarad, pedig kellene a gyakoribb találkozás. De valahogy megoldjuk.

Ma egy régi barátom sms-t küldött, miszerint nagyon durva a templombúcsús bejegyzésem. Én nem találom annak, ennek ellenére fontosnak érzem megjegyezni:

SOHA SENKIT SEM AKARTAM MEGBÁNTANI A BEJEGYZÉSEKKEL.

Mivel ennek ellenére sikerült, ezért leírom: ha szerepelsz ebben a blogban, akkor te, kedves olvasó, valami okból fontos vagy nekem. Ha nem szeretnélek, és nem tisztelnélek, nem szerepelnél. Nem vagyok annyira keresztény, hogy tudjak mindenkit szeretni. Nálam az a max. teljesítmény, hogy akit nem szeretek, azokról nem írok semmit.

Régebben írtam: az én pap ismerőseim nem úgy gondolkodnak, mint az Ember tragédiájában az Úr: "Csak hódolat illet, nem bírálat". Most hozzáteszem: remélem. Ha valami visszásságot megírok, az azért van, mert tudom, hogy tudunk javítani rajta.

Szent életű atya mondta nekem: "Ismered és szereted a papokat, imádkozz értük!" Én ezt megteszem. Kérlek titeket, ti is tegyétek (és ne haragudjatok a kritikákért...).

Most hétvégén kihasználtam a jó időt, és elmentem Kányba. Kolis barátnőm lakik ott, akivel kb. 10 éve beszélgettem utoljára normálisan (futólag a zsolozsmás táborokban találkoztunk, de ott csak kölcsönös udvariaskodásokra van idő). A gyerekei barátaim keresztgyerekei, a férjére meg nagyon kíváncsi voltam, mert sok jót hallottam róla.

Későn indultam, mert reggel még szereltem, így pályán mentem, hogy időben odaérjek. Kány nagyon messze van, az utak Baktakék után szörnyűek. De azért csak megérkeztem, 3 óra alatt (szerintem nagyon jó tempót mentem). 

Mivel Roland temetett, így csak a csajok voltak otthon. Baromi aranyosak a kislányok, Manó meg olyan, mint volt, csak kicsit felnőttebb, és sokkal-sokkal érettebb. Nagyon kiegyensúlyozott, boldog asszony vált belőle (piros pont Rolandnak).

Temetés és kaja után már nem sokkal kezdődött a vecsernye. A nép nagyon rosszul énekel, a pap sem egy Levente, de ennek ellenére szép, ortodox szertartás volt. Utána Roli megmutatta a templomot. Volt mit nézni.

Este beszélgettünk jó sokat, éjfélkor Roli elment aludni, utána mi Mónikával még hajnal 3-ig dumáltunk. Az is nagyon jó volt (mint fiatal korunkban, a koliban). Nagyon aranyos volt, mert mutatta azokat a dolgokat, amiket akkor írt fel, amikor még kislány volt, és én adtam neki a "bölcs" tanácsaimat... teljesen lefagytam, hogy tudta, mit tanácsoltam tizegynehány éve.

Reggel a gyerekeké volt az idő, majd 3/4 12-kor volt a Liturgia. Az ének ott is iszonyú volt, de Roland nagyon szépen mozog (mint Laci), így mégis jó volt a szertartás (volt ugyan olyan, ami engem nagyon zavart benne, de az nem publikus, ha érdekel, kérdezz).

Kaja után indulni akartam haza, de csak tolódott, tolódott az indulás... végül 2 helyett majdnem 6 volt, amikor motorra ültem. Jól megszívattam magam, hiszen szürkült, akkor már nagyon neccesek azok az utak, és hideg is volt nagyon... de akkor is megérte. Legszívesebben most helyben motorra ülnék, és mennék vissza, hideg ide vagy oda.

A bejegyzés eddig publikus. Ha a kedves olvasót véletlenül Bulátkó Mónikának vagy Szabó Rolandnak hívják, akkor kérem, most nyomja meg jobb oldalt, fönn az X betűt, és ne olvasson tovább. Menjen inkább játszani a gyerekekkel, vagy mosogatni, vagy mindegy, mit csinálni, de a többi már nekik semmiképpen nem szól.

Látom, hogy egy jó házastárs mellett mennyit fejlődik az ember. Manó egy kis bohóc volt mindig, kedves, naív gyerek-hitű kislány. Most egy felnőtt, érett hittel rendelkező keresztény nőt láttam. Olyat, akinek érdemes odafigyelni a szavára, és akinek érdemes tanulni az életéből.

Egyik célom a lemenetellel Roland megismerése volt. Azért ezt igyekeztem előkészíteni azzal, hogy pár hétig imádkoztam a fiúért. Már azalatt kialakult bennem egy kép, ez most megerősödött. Roland elsősorban pap, méghozzá jó pap. Olyan természetes a hite, kereszténysége, hogy egy ateista is megtérne a közelében. Ilyet eddig csak az ortodox papjaink mellett éreztem (mondjuk ez nem csoda, ő is az, szerintem Nagy Szent Bazil mellette kispályás). És mellé tényleg szerény, visszafogott fiú (úgy, hogy papi méltóságával minden pillanatban tisztában van). Ha nem hajlik el, és nem száll el magától, akkor idősebbként akár szent is lehet majd.

Na végre sikerült a gyónás!!! Azért elég viccesen indult... ott kezdődött, hogy tegnap is megpróbáltam, és nem tudtam kinyögni egy mondatot sem. A végén megkérdeztem Lacitól, mit csináljak másképpen. Ajánlotta, hogy írjam le, ő meg majd elolvassa. Nagyon nem tetszett a dolog, olyan dedós... de mindegy. Krisztinek meg sajnos tetszett az ötlet... tehát itt már tudtam, hogy nem lehet hülyeség.

Ma nagyon lázadtam a leírás ellen, nem vagyok gyerek, meg amúgy is, másnak is a kezébe kerülhet, és az nem lenne jó. De végül csak előtérbe került az engedelmesség (bár a gondolat ott motoszkált, hogy mi a francért kéne nekem engedelmeskednem Lacinak? Na mindegy, legyőztem...), és szépen, dedós módon leírtam mindent. Kivéve, amit nem, de arra is tettem utalást a papíron.

Vecsernye után elmentünk sétálni Krisztivel, aki teljesen lenyugtatott, már nem is féltem (olyan nagyon). Liturgia végére mentem a templom elé, akkor kezdtem megint parázni. És ez eltartott jó sokáig, mert népszerű volt a pap, jó sokáig beszélgettek vele az emberek. És még csak nem is hibáztathatom azt, aki azzal akar beszélni, akivel én is, meg a papot sem, hogy nem hajtja el a sunyiba a híveket! De minden megértésem és türelmem ellenére kockára fagytam az alatt a 45 perc alatt, amíg a templom előtt ültem.

A gyónási imák után Laci kérte a papírt, ami ott volt a zsebembe. Beletartott 10 percbe, amire oda tudtam adni!!! Az a 20 centis mozdulat, amíg a zsebembe nyúltam, nehezebb volt, mint bármi, amit eddig csináltam. És persze a fejemben volt életem összes iszonyatos gyónás élménye, és hogy ami a papíron van, az nagyon durva azért...

Innentől nem volt gond. Laci elolvasta a leírtakat, amire csak utalást tettem, arra rákérdezett. Persze nem volt bunkó, semmi nem igazolódott be abból, ami a fejemben járt (és amiről persze tudtam, hogy kísértés). És végre megkaptam a feloldozást.

Holnap templombúcsú. Kicsit attól is félek, de mások miatt. Majd kaptok élménybeszámolót!

Ismét közeledik az az idő, amikor el kell menjek gyónni. Még van egy pár napom, de már most le vagyok fagyva... pedig tiszta hülyeség, hiszen TUDOM, hogy az Úr mindent megbocsát. És még el is hiszem...

Ilyenkor látom: igen, az érzelmeinken nem uralkodunk. És az én érzelmem a félelem.

Ezek után mondja nekem valaki: "könnyű a katolikusoknak, hiszen majd meggyónják, amit csinálnak"! Még hogy könnyű? Aki ilyet mond, próbálja meg!

Olyan régen írtam be verset... és ez nagyon szép. Ha valaki átelmélkedi, segíthet.

Sík Sándor: Ketten a Mesterrel

Fehér fényben, fehér ruhában, 
Egy férfi jár előttem egyre. 
Vezet, vezet, kezem kezében, 
Föl a magányos, nagy hegyekre. 
Az emberarcok ködbe vesztek, 
Ketten vagyunk a hegyeken. 
Kézen fogva vezet a Mester, 
S én követem.

Megláboltam a pusztaságot, 
Homokviharos, sívó tengert. 
Szürke porát szívemre szórta, 
Szörnyű magánya majd hogy elnyelt. 
De tikkadt lelkem felüdítve 
A Mester arca járt velem. 
Kezem meleg kezébe fogta, 
S én követem.

Lehevertem illatos fűre 
Oázisok mézes szelében, 
Elálmodoztam rózsás felhőn, 
Távol dalon, zsongó levélen. 
De kezét homlokomra tette 
S megnyitva álmodó szemem, 
Előre mutatott a Mester, 
S én követem.

Elértem a hegyek tövébe 
S indultam fölfelé nyomában. 
Dideregtem a szirti szélben, 
A szikla megvérezte lábam. 
Ha megálltam, szemembe nézett 
És rám mosolygott csendesen. 
S belém szállott a Mester lelke. 
És követem.

Mikor az első csúcsra értem, 
Verejtékes nap estelén, 
Megkísértett a nagy Kísértő, 
És egy világot tárt elém. 
De a Mester szemembe nézett, 
Szomorú szemmel, könnyesen, 
S rajta kívül nem láttam semmit. 
És követem.

Járok magányos hegytetőkön, 
A magasságos szirthazában. 
S egy férfi jár előttem egyre, 
Fehér fényben, fehér ruhában. 
Léptünk alatt meleg virágok 
Serkednek a vad köveken. 
Kézen fogva vezet a Mester, 
S én követem.

Ma nagyon-nagyon jó prédikációt hallottam. Nem teljesen azt olvashatjátok, de a fő ötleteket onnan vettem :).

Na, tehát: Szent Péter egy igazán tökös csávó volt. Az a fajta beszólogató, aki még Istennek is megmondja, mit hogyan csináljon (na, ebben hasonlít rám). Amikor szól neki Jézus: "evezz a mélyre, és vesd ki hálódat", akkor is jön a visszaszólás: "Egész éjjel halásztunk, és nem fogtunk semmit." Viszont tőle szokatlanul folytatja: "de a te szavadra kivetem a hálót." Az eredményt ismerjük.

Létfontosságú, hogy legyen emberem, akinek a szavára kivetem a hálót. Persze, a legjobb, ha Jézus az. Azonban nem tudom, ti hogy vagytok vele, de az én életemben Jézus elég ritkán beszél egyértelműen, természetfeletti módon. Persze, volt már ilyen (egyébként nem is lennék itt, de ezt legtöbben tudjátok). De a hétköznapokban nem szokott személyesen, érzékelhető módon megjelenni.

Viszont (hála Neki) vannak olyanok, akiken keresztül szól. Igenis, van olyan ember, akinek a szavára a mélybe evezek, kivetem a hálót. Akkor is, ha fáj, akkor is, ha belefáradtam mindenbe. Azt is tudjátok, ez nálam most nagyon aktuális.

Kik ezek az emberek? Alapból a barátaim és a példaképeim (ld. korábban). Elsősorban persze Cickány, de Kriszti, Levente, Laci, Szilárd sem hagynak békén, a biztonságos, békés, veszélyektől és kalandoktól mentes partvidéken. Cseszegetnek, hogy evezzek a mélyre, vessem ki a hálót, mert az Úr ezt akarja, nem engedi a tespedést. Azaz engedi, csak a terveiben nem ez szerepel. És az ember csak akkor lehet boldog, ha az Úr tervei szerint éli az életét.

Tehát most akármennyire rosszul is érzem magam, az ő szavukra, tanácsukra megpróbálok ismét "mélybe evezni". Mert bízom bennük, tudom, hogy nem akarnak rosszat nekem, és hogy kívülről valószínűleg jobban látják a helyzetemet, mint én belülről.

Első lépésként egy komolyabb beszélgetés előtt állok. Gyakorlatilag lelki beszélgetés, csak nem a lelki vezetőmmel, ezért para a helyzet... De a srácban megbízom, és igenis fontos volna, hogy megtanuljon nyusziul (ha már ő a gyóntatóm). Ha ez a beszélgetés eredményes lesz, akkor talán a gyónás is sikerülni fog. és arra már nagyon nagy szükségem lenne.

Házi feladat: keressetek valakit, akiben megbíztok. Akinek a szavára kieveztek a mélybe akkor is, ha értelmetlennek tűnik. Nehéz dolog, fájdalommal és fáradtsággal jár (hiszen ha nem jár azzal, akkor magunktól is megtesszük, nem kell hozzá jótanács). De segít, higgyétek el!

Ilyen. Erről ennyit.

Életem egyik legkedvesebb emléke. Abodon vagyunk, a réten. Akadályverseny, lelki nap, az első komoly szervezésem. A végén gyóntatás. Géza ül egy fa alatt, a gyerekek (a falu összes (!!!) gyermeke) körülöttem ül. Én a gyónás feltételeiről beszélek, aztán felteszem a kérdést: ebből mi van meg, és mi nincs?

• Bűn van?
• Van! (kiabálva)
• Isten van?
• Van! 
• Bűnbánat van?
• Van!
• Pap van?
• Van!
• Akkor mi az akadálya a gyónásnak?
• (csönd)

Minden jelenlévő meggyónt. Az összes gyermek és fiatal, a szüleik, a polgármester... mindenki. Cigányok és parasztok, öregek és fiatalok. Órákon át váltották egymást az emberek a fa alatt. Pedig senkire sem jutott sok idő, nem "lelki beszélgetős" gyóntatás volt, így is órákig tartott. Boldogok voltunk, katekéta és tanítványok, pap és hívek. És boldog volt az Isten is.

Miért írtam most ezt le? Mert ma Budán minden együtt volt: bűn (vittem eleget), Isten, bűnbánat, (gyóntatásra kész) pap. És a gyónás mégsem jött össze...

Nem tudjátok, milyen nehézség és milyen fájdalom ez. És nem csak nekem, tudom, hogy nagyon nehéz a gyóntatómnak is, a lelki atyámnak is. És hiszem, hogy Istennek is. 

Amit nem tudok: miért? Mit kéne tennem?

Hallgathattátok már Xinaf blogján, de ha valaki azt esetleg nem olvasná...

Most hallom, hogy szól egy titkos akkord,
mit Dávid játszott, s az Úrnak szólt,
de nem hiszem, hogy ez a zene érdekel téged.
A négy után jön az ötödik,
a moll szűkített, a dúr kinyit,
a király zavartan írja: halleluja...
Halleluja, halleluja! Halleluja, hallelu-ja!

A hited erős, de a biztosat vártad,
mikor a tetőn őt ázni láttad,
a lány szépsége megbabonázott.
Lekötözött egy konyhaszékre,
aztán hajadat nyírta még le,
s a szádból kihúzta, hogy halleluja...
Halleluja, halleluja! Halleluja, hallelu-ja!

Hiába vettem a számra nevét,
sose tudhattam, hogy mi az a név,
s ha tudtam is, mondd, mit jelent neked?
A fény ragyogása van minden szóban,
már az se fontos, hogy melyiket mondtam,
szent volt, vagy hamis a halleluja?
Halleluja, halleluja! Halleluja, hallelu-ja!

Én megtettem mindent: ennyit tehettem;
nem éreztem: tehát megérintettem,
az igazat mondtam és nem hazudtam, értsd meg.
Kicsit rosszabb volt persze, mint lehetett várni,
az Ének Istene elé fogok állni,
ajkamon semmi mással: halleluja!
Halleluja, halleluja! Halleluja, hallelu...
Halleluja, halleluja! Halleluja, hallelu-ja!

Röviden, csak címszavakban a hétvége:

• Utazás pénteken. Paraklisz a kocsiban.
• Benzinkút: Rubicon folyóirat. Részletek szóban :D
• Érkezés, rengeteg kaja, ismerkedés Laci szüleivel. Áldás, szundi.
• Kaja. Nagymamák. Érkezés Pócsra.
• Szentelés. Liturgia. Kis beszélgetések haverokkal/atyákkal.
• Kocsi, haza. Jó beszélgetés a kocsiban. Végre megtudtam a helyes álláspontot a Filioque-kérdésről!!! (na, azért eddig is sejtettem...)
• Áldás. Vecsernye. Anyuék.
• Sok alvás. Nagyon szép Liturgia.
• Anyuék.

Összességében: nagyon jó volt a hétvége. Az új ikonosztázion nagyon szép. Az emberek hülyék (összefogdosták, belógtak a szentélybe, stb.), de a lényeget nem tudták elrontani.