Végetért életem legsz@rabb húsvétja. 16 éve tértem meg, azóta soha nem volt ilyen. Sok minden közrejátszott:

1. Rossz hangulatú volt a Feltámadási Szertartás. Egyszer már volt ilyen (amikor 3 csepp eső miatt elmaradt a körmenet), de ez ha lehet, még rosszabb volt. És persze rontott a helyzeten, hogy pusztán Levente jelenléte miatt jó szertartásra számítottam...

2. Húsvét vasárnapi Szent Liturgia. T. tartotta, ha lehet, jobban unta, mint én. Végre, sok idő után áldoztam, de az Úr valahová elment, nem volt jelen az áldozásnál.

3. Húsvét hétfői Szent Liturgia. Ismét T. Lehet, hogy nem lett volna olyan iszonyatos, amilyennek éreztem, ha én nem mondok le mindent, megbántva nekem fontos embereket, hogy ott tudjak lenni... Ugyanis az Levente Liturgiája normális esetben. Ez nem volt normális eset. Fokozta Miklós kántor rettenetes, elnyújtott, önmegvalósító éneke, és egy ismeretlen pap bácsi, aki minden 2. szót kihagyott. A prédikáció nagyon gagyi volt, de nem is vártam mást, T.-nak nem erőssége a beszéd (ez legyen a legnagyobb baj). Áldozásról szó sem lehetett, minden erőm arra kellett, hogy ne menjek ki.

4. Húsvét kedd. Egész nap nem akartam menni, de végül elmentem, mert a szívem mélyén reméltem, hogy elviselhetőbb lesz. Persze T. tartotta. Rutinból kirázta, láthatóan egy percig sem volt ott. Az egyetlen jó, hogy enm volt prédikáció. Helyette körlevél, nem is hittem, hogy szeretett püspököm ilyen közhelyektől csillogó bóvlit is tud írni.

A fő bajom persze az áldozás. Már nem igaz, hogy "oly távol vagy tőlem, és mégis közel...". Már nincs közel. Úgy érzem, direkt távol tart magától az Isten.

Nagycsütörtökön, amikor gyóntam, elhatároztam a rendszeres áldozást (persze Levente ráhatására, aki megígérte, hogy segít, mellettem lesz, imádkozik, áldozócsütörtökig. Akkor elhittem, pedig tudhattam volna, hogy ezt már rég elfelejtette). Már teljesen reménytelennek látom. És nincs olyan barátom, akivel ezt meg lehetne beszélni (persze Levente kéne, de ő úgysem ér rá...)