A héten beszélgettem egy barátommal. Sok dologban kellett a segítségét kérnem. Hülye helyzet volt, égett a képem rendesen, mert L. olyan elfoglalt mostanában, hogy a gyerekei sem látják. Én meg pont nagyon időrabló dolgokat szerettem volna...

A "nagyember" természetesen kapásból visszautasított (olyan fáradt volt akkor is, hogy szerintem ösztönből cselekedett), utána meg elővette a naptárát, kikereste az év egyetlen (!!!) olyan hétvégéjét, amikor szabad, és felajánlotta, hogy akkor megteszi, amit kértem.

Én meg elgondolkodtam. Régen sokat lógtunk együtt, barátok voltunk. Most ritkán találkozunk, és egyáltalán nincs közös programunk. Ő nagy ember lett, én maradtam a helyemen. Sokszor úgy éreztem: ez már csak a részemről barátság, vagy inkább nosztalgia, részéről már minden elmúlt. De most megláttam, hogy ez nem így van. Régebben is így volt: ha kértem, mindig ráért. Mindig segített. Most is ez a helyzet, nem változott semmi. Felnőttünk, és az utaink ritkán találkoznak. De ha ember kéne, akire az életemet bízom, akkor azért az még mindig Levente lenne...