Ma M.-ről fogok mesélni nektek. A kis M. ovis volt, amikor megismertem. Barátaim gyereke, okos kisfiú, kedves, érdeklődő. Sokmindent tanultam tőle Istenről (a kisgyerekek még másmilyen kapcsolatban vannak vele, és M. keresztény volt, a misztikának olyan mélységeit ismerte kicsiként, amin a szentek si csak pislognak.). Ő volt a legfiatalabb, aki cserkésznek hívtam (nem volt még iskolás).

Teltek az évek. A kívülállók bántották őt is, és az egész családját. Bár apja és anyja nagyszerű ember, de belefáradtak a folyamatos támadásokba. Türelmetlenek, kemények, sebzettek lettek. A gyermek már nem beszélgetett az angyalokkal, zárkózott, majd (nagyobbként) embergyűlölő lett.

Elköltöztek, és bekövetkezett (évek múlva) a csoda: a bántások, sérelmek egycsapásra elmúltak, a család elfoglalhatta a társadalomban a megérdemelt helyét. M. viszont már kamasz. Kedves, okos fiú maradt. Hűséges a barátaihoz. De a keménység, az embergyűlölet benne vab. Nagyon nehezen lehet a bizalmába férkőzni. Én ott vagyok, így a felelősségem hatalmas: meg kell szelídíteni őt, hogy ismét képes legyen szeretni az embereket. De 250 km távolságból annyira nehéz gyereket nevelni...

Ha van 1 percetek, imádkozzatok M.-ért, és azokért, akik megsebezték őt. És (egy kicsit) értem is, hogy segíteni tudjak neki.