Olyan régen írtam be verset... és ez nagyon szép. Ha valaki átelmélkedi, segíthet.

Sík Sándor: Ketten a Mesterrel

Fehér fényben, fehér ruhában, 
Egy férfi jár előttem egyre. 
Vezet, vezet, kezem kezében, 
Föl a magányos, nagy hegyekre. 
Az emberarcok ködbe vesztek, 
Ketten vagyunk a hegyeken. 
Kézen fogva vezet a Mester, 
S én követem.

Megláboltam a pusztaságot, 
Homokviharos, sívó tengert. 
Szürke porát szívemre szórta, 
Szörnyű magánya majd hogy elnyelt. 
De tikkadt lelkem felüdítve 
A Mester arca járt velem. 
Kezem meleg kezébe fogta, 
S én követem.

Lehevertem illatos fűre 
Oázisok mézes szelében, 
Elálmodoztam rózsás felhőn, 
Távol dalon, zsongó levélen. 
De kezét homlokomra tette 
S megnyitva álmodó szemem, 
Előre mutatott a Mester, 
S én követem.

Elértem a hegyek tövébe 
S indultam fölfelé nyomában. 
Dideregtem a szirti szélben, 
A szikla megvérezte lábam. 
Ha megálltam, szemembe nézett 
És rám mosolygott csendesen. 
S belém szállott a Mester lelke. 
És követem.

Mikor az első csúcsra értem, 
Verejtékes nap estelén, 
Megkísértett a nagy Kísértő, 
És egy világot tárt elém. 
De a Mester szemembe nézett, 
Szomorú szemmel, könnyesen, 
S rajta kívül nem láttam semmit. 
És követem.

Járok magányos hegytetőkön, 
A magasságos szirthazában. 
S egy férfi jár előttem egyre, 
Fehér fényben, fehér ruhában. 
Léptünk alatt meleg virágok 
Serkednek a vad köveken. 
Kézen fogva vezet a Mester, 
S én követem.