Tegnap beszélgettem egy barátommal. A srác kispap. Mély hivatástudattal rendelkező gyerek, igazi "mintateológus": okos, szorgalmas, imádságos... Mi hát a bajom?

A szeminárium rendjében vannak olyan dolgok, amiket nem tud megemészteni. megpróbálta megbeszélni az előljáróival, mi az, ami neki sok, de a kedvéért nem változtattak a hagyományokon. pedig a helyzet így, ahogy most van, nem elfogadható a lelkiismeretének.

Mit kell hát tenni? Egészséges lelkű embernek a legfontosabb iránymutatója a lelkiismerete. De egy olyan ember, aki egész életére engedelmességet készül fogadni, megteheti-e, hogy megtagadja ezt az engedelmességet? Nem mond-e ez ellent annak, amit élethivatásául választott?

Tegyen lelkiismerete szerint, vallva, hogy előljárói (a püspököt is beleértve) hülyék? Hogy ő érzi jól a dolgokat, a többiek mind tévednek? ez nekem olyan "lutheresnek" tűnik. Vagy pedig hallgattassa el a lekiismeretét, és maradjon "jófiú"? Dehát nem birkának, hanem papnak készül!!!

(A dilemmája egyébként nem "üdvösséget", hanem hagyományt érintő: ő az elmúlt 30 év hagyományát szeretné tovább élni, a püspök és "csapata" pedig az ősi hagyományhoz szeretne visszatérni.)

Mit tanácsoljak? Ti mit tanácsolnátok? Véleményeket kérek!