Eljött az egyházi év 2. legnagyobb ünnepe: a Vízkereszt. Igyekeztem megünnepelni munka közben is, a vonaton hazafelé elvégeztem a vecsernyét, aztán (7 perc késéssel) Liturgiára is beestem. Az már egy dolog, hogy egy kicsit "dinamikus" volt: a 7 perc késés pont elég volt ahhoz, hogy prédikációra érkezzek. Ami elég baj volt, mert nagyon gyengécske beszédet hallhattam... legalább lekéstem volna...
És valahogy bennem volt, hogy találkozom a püspökkel. Semmi logikus magyarázat nem volt erre a gondolatra, de a várakozás ott volt, így a csalódás sem volt kicsi (hiszen miért lett volna a Rózsák terén, pont este?).
De nekem, mindennek ellenére kedves ez az ünnep. Mit tanít?
1. engedelmességet. Krisztus nagyobb volt Jánosnál, mégis fejet hajtott előtte. Mert ez volt a szokás, ezt kellett tegye. Én megteszem? Ha valakinél nagyobbnak hiszem magam, alávetem magam neki? Megtartom-e a hagyományt, ha esetleg értelmetlennek tűnik?
2. engedelmességet. János tudta, hogy nem méltó megkeresztelni Jézust. De megtette, mert ez volt a parancs. Megteszem vajon a parancsot, ha nem tetszik, ha értelmetlennek tartom? Hajlandó vagyok az alattam lévők előtt elismerni a fölöttem lévő hatalmát?
3. engedelmességet. Jóbarát vázolt Liturgia előtt pár órával egy élethelyzetet. Szinte lehetetlen volt eljusson templomba, 3 kisgyerekkel. Én persze adtam a bölcs tanácsokat, mit tehet (természetesen megvalósíthatatlan baromságokat mondtam, bár akkor komolyan gondoltam őket). Jóbarát eljött a templomba, ezért komoly áldozatot hozott, de nemcsak ő, hanem a család is. Én miért nem hozok áldozatot? És miért nem fogadom meg mások tanácsát?
Tehát Vízkeresztkor sokat lehet tanulni! Csak tudjam életre is váltani!
