A vasárnap nem az én napom. Amíg ezt az áldozás-dolgot valahogy nem rakom rendbe, addig legalábbis biztosan nem. A normális keresztények ilyenkor Krisztus feltámadását ünneplik, örülnek Neki és egymásnak. Nekem meg arra kell koncentrálnom, hogy valahogy tudjam leplezni hihetetlen letörtségemet, és ne csesszem el a családom napját morcogással, beszólásokkal...

Pedig ma normális Liturgián voltam. Istyu végezte, szépen, odafigyelve. A prédikáció is elég jó volt. És az áldozás mégsem jött össze... Nem tudom, mit csináljak.

Biztos rásegít az általános letörtségemre, hogy az Ebi-kérdés borzasztóan bánt. Nem tudom feldolgozni, hogy eldobja az eddigi 6-8 évet, elutasít csak azért, mert most a fejébe vette, hogy mindenki az ellensége. És a mindenkiben a családunk előkelő helyet foglal el, néha azt hiszem, mi vagyunk a főgonoszok. Pedig hihetetlen magatartásának köszönhetően, a szűk családján kívül már csak mi vagyunk azok, akik szeretik őt.

Csak túlleszek rajta...