Rendhagyó lesz ez a bejegyzés. Ugyanis az eddigi fiatalokat, akiket bemutattam, csak kezdőbetűvel jelöltem. Azonban aki most következik, annak az egész nevét kiírom. Ő nem fogja már elolvasni, nem fogja esetleg bántani a véleményem, nem kell attól féljen, hogy esetleg a matektanár fülébe jut... ahol ő van, ott már tud mindent, és nincs senki, aki piszkálná az itt olvasottak miatt.
Ismerjétek meg hát Krafcsik Csabát!
Amikor Csabi feltűnt az életünkben, rohamtempóban távolodtunk a cserkészettől. Jó szándékú, de alkalmatlan vezető szenvedett a csapattal, nem szerette a kölyköket, azok sem őt. Végül elment, káoszt és fejetlenséget hagyva maga után. Az Öreg összehívta azokat, akik valaha tagjai voltak a csapatnak, így minket is előásott. Ekkor ismertük meg Csabát, az egyiket azok közül, akik kitartottak a káosz ellenére is.
Csodaszép kisfiú volt. Nehéz családi helyzete (ekkor még) nem látszott meg rajta, kedves volt, mosolygós. De nagyon hamar felhúzta magát, olyankor reszketett a dühtől, a szeméből folyt a könny, de nem sírt. Ökölbe szorult a keze, amivel soha nem bántott senkit. Legkisebb fiúként hányszor vissza kellett fojtsa az indulatát, hogy ez természetes viselkedésévé vált!
Hogy milyen volt? Különb, mint a többi,
százszor is, és még ezerszer is!
És mennyi jót tudott volna tenni...
Hogy az Ég is csak az ilyet szereti...
Ragaszkodott hozzánk, büszke volt arra, hogy cserkész. Ő kezelte a csapat pénzügyeit, okos és megbízható volt, sokkal precízebb, mint én. Jó érzéke volt a gazdasághoz, biztos felnőtt korában is megállta volna a helyét...
Nagyon szép, tiszta lelke volt. Csak egy példa: naponta feljárt az Öreghez, sétáltatni a kutyáit... és beszélgetni vele... Nem csoda, hogy az Öreg majdnem belehalt az elvesztésébe.
Néha terhesnek éreztem a ragaszkodását. Messze dolgoztam, problémás gyerekekkel foglalkoztam hét közben. Ha itthon voltam, pihenni szerettem volna. Hányszor leráztam! Olyankor sosem tudjuk, később mennyire fogjuk bánni...
Milyenek voltunk? Vadak és jók,
bűnösök közt is ártatlanok.
Amikor kicsit nagyobb lett, jobban meglátszott rajta a nehéz sors. Nem volt olyan vagány, mint a többiek, "rájátszott" a keményre. Nagyfiús dumák, dugiban cigizni, úgy, hogy azt hiszi, nem látjuk... kisfiús kihágások. Azt mondogattuk, ha bosszantott a sok apró, éretlen megnyilatkozás: "Majd megnő!"
Ministrált. Ott is kitűnő akart lenni, megpróbálta leénekelni a kántort, kitűnni valahogy. Vágyott az extra figyelemre, amit nem kapott meg otthon, nem kapott meg a cserkészetben, nem kapott meg tőlem sem (pedig észrevettem, hogy erre vágyik, csak nem adtam meg neki...), és főleg nem kapott meg az egyházközségtől, ami nagyon méltatlanul bánt vele. Lopással vádolták, nem volt rá semmi bizonyíték, csak rosszkor volt rossz helyen... Ezúton üzenem mindenkinek: KRAFCSIK CSABA SOHA NAM VOLT TOLVAJ!
Egy nyári reggel indult el, hívták a messzi fények.
Nem hagyott itt semmi mást, csak néhány rossz fényképet.
Más világ most, ahol él, más a szó és más a fény.
Tavasz, ősz, nyár és tél, nélküled fúj itt a szél.
Apró kis emlékfoszlányok: Szent Jobb-körmenet, ruszin-buli, játékok, kirándulás... és a hír: meghalt. Nem hittem el. Hetekig. hónapokig. A temetésen sem. Talán még most sem. 16 éves volt. Több, mint egy év eltelt, amire kitöröltem a telefonomból a számát.
5 év telt el. Még mindig könnyes a szemem, amikor eszembe jut. És eszembe jut a zokogás a temetésen... hogy Feri atya prédikál, mert Tami meg sem tud szólalni... a táborban a gyászmise, zokogó nagy, tizenéves fiúk...
Emlékezni egy régi jó barátra,
ha szomorú is, emlékezz velem!
Bárcsak tudnám még egyszer visszahívni!
Régi társam hiányzol, hiányzol nekem.
Mi lett volna belőle? Már cserkésztiszt lenne. Férfi lenne, talán főiskolára járna, talán felnőttképzésre. Biztos lenne barátnője... szőke, hosszú hajú, szép kislány. Fiatalabb lenne nála 3-4 évvel, középiskolás, csendes, szerény... Támasza lenne az Öregnek, fia lenne a fia helyett, aki távol él. Milyen jóban lenne Istyuval, és milyen büszke lenne erre a barátságra! De Gábor lenne a papja! Ez egészen biztos.
Kérem azokat, akik ismerték: soha ne felejtsük el Krafcsik Csabát. Próbáljunk hasonló tisztának lenni, lássuk meg a szükséget, segítsük a rászorulót... nem baj, ha hibázunk (ő is hibázott), fontosabb a jót tenni, mint a rosszat elkerülni.
Kérem azokat, akik nem ismerték, hogy egy percet szánjanak az életükből erre az ismeretlen fiúra. Próbáljanak maguk elé képzelni egy szép, szőke, vékony kisfiút, ahogy mosolyog, ahogy dühöng... és gondoljanak arra, hogy 100 és 100 gyerek nem kapja meg a kellő figyelmet nap mint nap. Vajon mellettünk is van egy? És nekünk is csak akkor jut majd eszünkbe, mennyire szüksége lett volna egy csepp figyelemre, amikor már meghalt? Ne kövessétek el azt a hibát, ami én elkövettem!
És kérlek téged, Csabi, hogy ne felejtkezz el rólunk, mi hiába felejtkeztünk el még életedben sokszor rólad! Beszélj rólunk mennyei Mestereddel, ajánld figyelmébe a csapat ifjú tagjait, és kérd a kegyelmét, hadd legyünk tiszták, jók, mint Te voltál, amíg köztünk jártál.