Most egy jó barátomat fogom bemutatni nektek. Leventét 15 éves koromban ismertem meg. Ő ekkor 24 éves, menő, fiatal pap volt, "enyém a világ" hozzáállással. Nagypofájú, magabiztos kölyök, aki látott már egy csomó szenvedést és halált, ami férfivá érlelte, de még ott bújkált valahol a kamaszfiú is benne. Két éve felszentelt pap volt, nagyon tehetséges szónok, jó énekes. De a fő varázsa az volt, hogy valóban hajlandó volt Krisztusért a tűzbe menni, és mindezt olyan természetesen tette, hogy abban nem volt semmi erőltetettség. Ő keresztelt meg engem, és azóta is hálás vagyok az Úrnak, hogy pont ő volt az, akit az utamba vezérelt (ne haragudjatok, kedves pap testvérek, de ha akkor bárki más van a Rózsák terén, én ma nem vagyok keresztény...).

Akkortájt komoly problémáim voltak a szüleimmel. Minden kamasznak vannak, de én nagyon nehezen viseltem. Bátyámnak, nővéremnek komoly párkapcsolata volt, öcséim kicsik voltak még, egyedül voltam. Mellé mindig jó gyerek voltam, nem lázadtam, nem ittam vagy dohányoztam, a belső dolgaimról nem szivesen beszéltem senkivel, így a családi ellentéteket sem tudtam megbeszélni, tehát nem tudtam feldolgozni sem.

Ekkor jött Levente. Vele nem volt nehéz bármit megbeszélni (bár sosem állt mellém), mindent megértett. A "mi van, öcsém!" kérdésre adott "semmi" választ is megértette ("Ha semmi, akkor jó, gyere, menjünk autózni!", és itt következik egy másfél órás beszélgetés), nem kellett tőle időpontot kérni, mert mindig szakított rám időt (talán ezért fáj annyira, amit I. csinál). Nem volt tolakodó, de ha szükség volt rá, ott volt.

Barátság volt ez, vagy csak egy kislány és a pap kapcsolata? Először az utóbbi, de aztán lassan barátsággá fejlődött. Az imacsoport, a közös tervek, álmodozások... utána Nyíregyháza, a gyerekekkel a gondok... hogy is írja az Edda?

Szomorúság és szeretet, a bilincsnél is erősebb, erősebben összetart"

Aztán az összeveszés... mindketten másképpen emlékszünk rá. Mindegy, mi volt, kezdődött az eltávolodás, és az évek, amikor nem találkoztunk. Természetesen elmentem Abodról Nyíregyházára (4 órás út, és egy vagyon) csak azért, mert rossz érzésem volt, és látnom kellett, jól van-e. És látni akartam a fiát, B.-t, akiről már korábban írtam (de persze csak távolról néztem őket, a büszkeség nagy úr). Ő telefonált sokszor, hogy megtudja, mi van velem (de persze nem nekem, büszkeség benne is van, hajjaj!).

Most itt van a Rózsák terén. Barátság ez? Néha magam sem tudom. Azt tudom, hogy számíthatok rá, ha kell (és csak rá, mint régen, mintha I. direkt azért hülyült volna ennyire el, hogy ne legyen kihez fordulni). Gyakorlatilag füttyentenem kell, és ugrik (ezt Laci szentelésénél is bizonyította). Számít rám, és kikéri a véleményemet. De nem járunk össze. Már nem megyünk el autózni este. És nem "váltjuk meg" a világot. Régen fogtunk egeret a Forgó utcában, és több, mint 10 éve nem imádkoztunk együtt.

Én úgy érzem, barátok vagyunk. A "mi van, öcsém?" után a "semmi"-re még mindig félrehív (bár már nem autózni). A legfontosabb gondjait még mindig elmondja (P. én nem szoktam ilyet mondani, de beverem a pofádat, ha meglátlak!). Igen, barátok vagyunk, csak ő felnőtt, én meg ugyanaz maradtam.