Múltkor leírtam, kik azok a példaképeim, akik még köztünk járnak. Most azt mesélem el, kik azok, akiket magához hívott az Úr (a miheztartás végett: nem fogom beírni Jézus Krisztust. Na nem azért, mert ne lenne példakép, hanem mert EMBEREKRE gondolok itt elsősorban).
1. Don Bosco: a kölykökhöz való hozzáállása csodálatos, nagyon sokat tanulok tőle.
2. Optyinai újvértanúk. Részletesebben:
- Vaszilij szerzetespap: az élsportoló, aki mindent elhagyott az Úrért. Aki hagyta, hogy kiskölyök "ossza neki az észt". És aki utána meghalt, mert nem bántotta a gyilkosát. A kitartást, a kussban maradást és a szelídséget tanulom tőle.
- Trofim szerzetes: az örök gyerek, a szeretet maga, aki játékos, bohóc tudott maradni szerzetesként is. Megerősített benne, hogy nem kell "felnőtté válni", az Úr nem mesterséges "jófiúságot/jókislányságot" vár.
- Ferapont szerzetes: a bűnbánattartás mestere. Ígérete: "Ha segítségre van szüksége, szóljon, és segítek!", most is érvényes. Ha nincs kedvem imádkozni, mert inkább valami mást csinálnék, eszembe jut a mondása: "Miért, te már eléggé megbántad bűneidet?"
3. Szent Péter: a tagadó, indulatos ember, aki mindezek ellenére az Egyház feje lett. Bizonyíték, hogy az Úr nem tökéletességet vár tőlünk.
