Életem egyik legkedvesebb emléke. Abodon vagyunk, a réten. Akadályverseny, lelki nap, az első komoly szervezésem. A végén gyóntatás. Géza ül egy fa alatt, a gyerekek (a falu összes (!!!) gyermeke) körülöttem ül. Én a gyónás feltételeiről beszélek, aztán felteszem a kérdést: ebből mi van meg, és mi nincs?
- Bűn van?
- Van! (kiabálva)
- Isten van?
- Van!
- Bűnbánat van?
- Van!
- Pap van?
- Van!
- Akkor mi az akadálya a gyónásnak?
- (csönd)
Minden jelenlévő meggyónt. Az összes gyermek és fiatal, a szüleik, a polgármester... mindenki. Cigányok és parasztok, öregek és fiatalok. Órákon át váltották egymást az emberek a fa alatt. Pedig senkire sem jutott sok idő, nem "lelki beszélgetős" gyóntatás volt, így is órákig tartott. Boldogok voltunk, katekéta és tanítványok, pap és hívek. És boldog volt az Isten is.
Miért írtam most ezt le? Mert ma Budán minden együtt volt: bűn (vittem eleget), Isten, bűnbánat, (gyóntatásra kész) pap. És a gyónás mégsem jött össze...
Nem tudjátok, milyen nehézség és milyen fájdalom ez. És nem csak nekem, tudom, hogy nagyon nehéz a gyóntatómnak is, a lelki atyámnak is. És hiszem, hogy Istennek is.
Amit nem tudok: miért? Mit kéne tennem?
