Hétfőn nagy nap lesz: diakónussá szentelnek egy nagy embert. Egy olyan embert, akinek éveken át semmi esélye nem volt erre.

Gyerek voltam, amikor megismertem, akkortájt kerültem a Rózsák terére. Ő volt a "nagy testvér", fiatal, vidám fiú, nem sokkal az esküvője előtt. Olyan erős papi hivatással, hogy aki csak mellé állt, máris megérezte a Szentlélek melegét. Ez után évekig a remény, a várakozás... Máriapócson lett kántor, ott is találkoztam vele, elsőéves főiskolásként. Megtiszteltetésnek vettem, hogy felismert, odajött, beszélgettünk... várta a szentelést.

Majd jött a hír: nem szentelik. Kántor lett a Rózsák terén. Hihetetlen megaláztatások, szegénység, mellőzöttség... ifjú papok alázták, iskolázták őt, aki a világ legjobb egyetemein tanult. És születtek a gyerekek, akiknek természetes lett ez a megalázottság, mellőzöttség. és a hihetetlen alázat... nem alázatoskodás! Sivadó Laci mindig tudta, ki ő, nem játszotta meg az alázatost. Nem azért húzódott hátra, nem azért nem védekezett, mert "mű keresztény", de nem is azért, mert beszari volt. Nem. Azért nem kereste a maga igazát, mert tudta, hol a helye: Isten szolgája ő, mindenki más csak ugató kutya. Talán olvasta Karl Mayt? Winnetou mondja: "nem bánom, ha egy sakál vonyít, csak hozzám ne érjen!" És hozzá képest mi igen kicsik voltunk ám... egyszerűen neki, Isten barátjának, kiválasztottjának nem volt szüksége arra, hogy a gyerekes támadásokra reagáljon. Vonyíthatott asakál, nem érdekelte. A mosoly eltűnt, a ráncok sokasodtak, de a béke és a Szentlélek melege ott maradt körülötte. Jó volt a közelében lenni, sokat lehetett tanulni a hallgatásából is.

Végül azonban a sakál hozzá is ért... azaz a családjához, a gyerekeihez. Erre elment, minden különösebb felhajtás nélkül. És bár a Rózsák tere protekciós, ezért hozzánk a legjobb kántorok kerülnek, olyan kántorunk sosem lesz, mint ő volt.

És most eljött a nap! A püspök, Isten embere ismeri őt, tudja, hol a helye. Hétfőn, Péter és Pál apostolok ünnepén diakónussá szenteli Péter és Pál apostolok követőjét, barátját. Természetesen (mint Laci életében minden) ez is fájdalomteljes ünnep lesz: édesapja, János atya nem élhette meg ezt a napot. Csütörtökön hajnalban felment Mesteréhez, hogy onnan imádkozzon diakónusszentelésre készülő, sokat szenvedett gyermekéért. Ezúton kérek mindenkit, mondjon el egy imát Sivadó János lelke üdvéért!

És ha még lesz energiátok, akkor imádkozzatok Laciért, és a családjáért is! Kriszta, a felesége végig mellette volt. Ő harcolta azt a harcot, amit Laci nem volt hajlandó megharcolni. Fiai, Márk és Andris belenőttek abba, hogy szüleiket büntetlenül lehet bántani. Megtanulták, hogy a keresztény élet bizony sokszor szívás. Kapjanak végre rózsát is a tövisek után, lássák a tiszteletet és a szeretetet, ami körülveszi apjukat! Lánya, Éva kicsi volt még ahhoz, hogy értse a bántalmakat. De érezte! Most, hogy már nagyobb, csak szépet, örömet tapasztaljon!

A hazáról írja Kölcsey: "Megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt!" A Sivadó család is megbűnhődte már a múlt és a jövő minden bűnét. Add, Uram, hogy hátralévő életükben az öröm következzen! Ámen.