Ismét egy dolog, amiben Isten messze felülmúl minket: a szabad akarat. Ha én valamiről tudom, hogy jó, akkor hajlamos vagyok ezt erőltetni. Figyelmeztetem többször a másikat, bevetem "titkos eszközeimet", hogy azt tegye, ami szerintem hasznos.

Persze, ez sokszor érthető. Egy kisgyerek nem tudja, mi a jó, mi a rossz. Nem engedhetem, hogy a szöget beledugja a konnektorba. A baj csak az, hogy én (és a legtöbb ember) ezt a felnőttekkel is megpróbálom. Én vagyok az okos, nem engedem, hogy hülyeséget csinálj!

Isten egész másként működik. Ő nem játssza meg az okost (talán mert tényleg az?). Nem kezel kisgyerekként. Kezünkbe adta a világot (ez határtalan bizalmat jelentett). Használati utasítást is adott hozzá. Sőt, figyelmeztet újra és újra, hogy tartsuk be a használati utasítást, kezeljük jól a világot. De nem megy át óvó nénibe, nem fogja meg a kezünket, ha rosszat akarunk tenni.

Hogyan működik ez a gyakorlatban? Megteremtett, lelket adott belénk, ami az Ő képmása. Bennünk van a jó. Az alapvető erkölcsi normák minden embernél azonosak (ne értsd rosszul! Az ALAPVETŐ EMBERI NORMÁKról beszélek). Ha az ember ezt megsérti, megszólal a lelkiismerete. Késztetése lesz, hogy kijavítsa a hibát. Persze megteheti, hogy nem figyel erre a szóra, a lelkiismeret könnyen elnyomható, sőt, évek hosszú munkájával el is nyomorítható (de nagyon gyorsan meggyógyul, ha a tulajdonosa észhez tér).

Isten hagyja, hogy elnyomd a szavát. Figyelmeztet újra és újra. Százszor, ezerszer akár. Neki van türelme, tudja, hogy milyen vagy, tudja, miért nyomod el a belső hangot. Megtehetné, hogy kényszerít a jóra. Teremthette volna az embert bűnre képtelennek, rabszolgának. De ez ellenkezik a szeretettel. Azt akarja, a szeretetére szabadon válaszoljunk szeretettel. Ehhez bizony az kell, hogy teljesen szabadok legyünk. Ha van lehetőségem rosszat tenni, értékesebb, ha jót teszek. Ha a kisgyerek elmosogat, mert kötelező neki, az nem nagy tett. Ha a beteg anyja helyett magától mosogat, az már hatalmas, a szeretet jele. De ahhoz, hogy ezt megtegye, meg kell hagyni neki az ellentmondás lehetőségét.

Isten nekünk nap mint nap esélyt ad, hogy igent mondjunk neki. Ebben persze benne van a lehetőség, hogy nemet mondjunk, hogy megbántsuk, hogy meggyalázzuk. Igen, erre is lehetőségünk van. Csak azért, hogy szabad akaratból azt mondhassuk: igen.

A legalázatosabb módot választotta, hogy közel kerüljön hozzánk: csecsemő képében jelent meg, aki becsinált, büfizett, és két nap alatt meghalt volna, ha az emberek nem ápolják. Ma, hogy velünk lehessen, a kenyeret és a szentostyát választott,a amit ha akarsz, megtaposhatsz, de ha akarsz, magadhoz vehetsz, és így mondhatsz igent.

Kérdezheted: nagy szeretetében azt is megengedi, hogy a pokolra jussak? Igen, megengedi. Megpróbálja persze megakadályozni, megmutatja, kicsoda Ő (persze, kiválasztja a megfelelő időt), megmutatja, mi a pokol. De ha te oda akarsz jutni, megteheted, szabad akaratod van. Minden embernek (a fogyatékosnak, a gyermeknek, a gonosznak, haldoklónak is) szabad akarata van, mondhat igent és nemet is Istenre.

Amikor megkeresztelkedünk, korlátozzuk saját akaratunkat. Megvalljuk: hiszek Krisztusban, mint Királyban és Istenben. Az én Királyomban és Istenemben. Mivel az én döntésem, hogy Ő lesz Királyom és Istenem, így természetes, hogy szót fogadok neki. De még így is megmarad a szabad akaratom, hiszen a hétköznapi életemben számtalan döntést én hozok meg.

Van, aki ezt a szabad akaratot önként visszaadja. Aki teljesen ráhagyatkozik Istenre, aki nem tart meg magának semmit, az ellentmondás és a döntéshozás lehetőségét sem. Ők a szerzetesek. Persze nekik is van szabad akaratuk: évekig készülnek, hogy szabadon kimondhassák Istennek az igent. De onnantól már nem az övéké az életük (ha nem lopják vissza, mert azt is megtehetik). Istennek, és az általa kiválasztottnak a kezébe teszik le,  a lelkek üdvösségéért, nem tartanak meg maguknak olyan alapvető dolgokat sem, minthogy mit egyenek, mit vegyenek föl, mikor keljenek fel, mivel foglalkozzanak, hol éljenek, mikor és hol haljanak meg.

Olvassátok el Loyolai Ignác imáját (amit bármelyik szerzetes írhatott volna, szokták is imádkozni), gondoljátok végig, mit is jelent! És ha legközelebb szerzetest  láttok, jusson eszetekbe, mit vállalt (a mi lelkünk üdvéért), és köszönjetek neki nagy-nagy tisztelettel, utána pedig imádkozzatok érte!

Fogadd el, Uram, szabadságomat, fogadd el egészen!

Vedd értelmemet, akaratomat és emlékezésem.

Mindazt, amim van, és ami vagyok, Te adtad ingyen,

én visszaadok, Uram, visszaadok egyszerre mindent.

Legyen fölöttünk korlátlan úr a rendelkezésed,

csak egyet adj meg ajándékodul: szeretnem Téged.

Csak a szeretet maradjon enyém a kegyelemmel,

és minden, de minden gazdagság enyém, más semmi nem kell.