Ma beszélgettem egy barátommal, és közben eszembe jutott egy alap igazság. Egy fiatal papnak kétféleképpen tehetünk rosszat: ha túl sokat dicsérjük, vagy ha túl keveset.

Nekem elég nehezen megy a dicséret. Ha barátom az atya, akkor valahogy meggyőződésem, hogy tudja, mit miért tartok jónak a tetteiben. Valahogy olyan természetes :). Persze, ha rosszat látok, azt szóvá teszem. Ebből könnyen leszűrheti, főleg nehezebb pillanataiban, hogy amit tesz, az alapból rossz... hiszen csak azt mondják az emberek.

Ha pedig nem barátom... valahogy akkor nem tartom fontosnak. Persze, ilyenkor a rosszat sem mondom. De a jót kéne!!!!! Minden embernek szüksége van a megerősítésre.

Honnan jutott eszembe ez? Én itt, a blogon szépen leírkálom, hogy Levente, meg Kiss Laci, meg Cickány, meg a többiek milyen szuper csávók, és én hogy szeretem és tisztelem őket. De ők gyakran ebből semmit sem tudnak! Még azt sem tudják, hogy egyáltalán fontosak nekem, nekünk, az embereknek.

Miből derítettem ki ezt az okosságot? A fent említett ifjú pap mesélte, hogy beszélt egy barátjával, aki felhívta a figyelmét erre a mondatra egy régebbi, sokat vitatott bejegyzésben: 

Olvasok egy könyvet, amiben egy athosi szerzetes (nem, nem Kiss Laci!!!) lelki gyermekeinek írt leveleit teszik közzé.

Két dolog miatt fagytam le. Először is: van egy bejegyzés, amit baromira nem szeretnék, ha olvasna Kiss Laci. Aki ismeri, az tudja, melyikre gondolok, és miért. Tehát annyira nem örültem, hogy felhívták a figyelmét a blogra.

A másik: ő meglepődött, hogy egyáltalán ilyen "semleges" írásaimban megemlítem, hiszen nem olyan nagy ember ő. Magyarul: a legjobb barátnőm férje, a gyóntatóm NEM TUDJA, hogy igenis fontosnak tartom, amit tesz/mond. És baromira jólesett neki, hogy ha ilyen átvitt úton is, de pozitív visszajelzést kapott!

Leszűrt következtetés: megpróbálom az atyákkal (na jó, először csak a barátaimmal) nem csak éreztetni, hanem mondani is nekik, hogy igenis jól végzik a dolgukat. Érezzék, hogy fontosak, és hogy az emberek szeretik őket.

A másik egy kérés: ha sztárolok valakit, akkor abban 100%-ig biztos vagyok, hogy az illető nem ismeri a blogot. Fülöp, Cickány, Laci, Levente... tudom, hogy hülyék a nethez, és idejük sincs rá, hogy olvasgassák. Magyarul szólva: a bejegyzés NEKED szól, kedves olvasó, és nem nekik! Légy szíves ne mondd nekik, ne hívd fel a figyelmüket, mert a túl sok dicséret is árt a pap lelkének!

(Ez főleg szuperpletykás K.Á. nevű olvasómnak szól, aki felhívta a hírrel Lacit. Egyébként megtisztelőnek tartom, hogy olvastad a blogot, mert te vagy az egyike annak a baromi kevés atyának, akit nem ismerek, de szeretnék megismerni...)