Végetért a Pünkösd, kicsit ambivalensek az érzelmeim ezzel kapcsolatban. vasárnap reggel rettenetes latin mise (tömeg, kórus, magából a bérmálásból semmit sem láttunk/hallottunk), utána tök jó volt a térdhajtási vecsernye. Ezt követően felmentem Krisztihez, jó beszélgetés.
Ma cserkészavatás, ami nagyon jó, csak így a Pünkösd maradt ki... a gyerekekre figyeltem, nem a Szentlélekre. De most szabad hét, készülök a keresztségi évfordulómra.
A hétvége nekem csütörtökön kezdődött. Meló ezerrel, aztán letettem a motort, átöltöztem, aztán mentem Budára, Kriszti barátnőmnek kiképzést tartani. Csavargás a várban, aztán Laci is csatlakozott. Jó beszélgetés, kicsit megerősödtem görögségemben :) (ha eddig nem lettem volna eléggé görög).
Péntek: Nyíregyháza. Szuper motorozás, jó beszélgetés Cickánnyal. Ha lehet, még görögebbé váltam :). Aztán vizsga (ötöst kaptam), majd Zolival egy jó beszélgetés, és motorozás haza.
Ma cserkészet, próbáztatás (hát... a múlt heti banda jobb volt). Utána csavargás a srácokkal.
Holnap lesz Kata bérmálása. Ez jó, csak megint latin mise... de utána megyek Athos-hegyre!
Hétfőn meg cserkészt avatunk, ez szuper!
Még egy fontos dolog: Attila segített dönteni egy nehéz kérdésben (emlékeztek: Buda vagy Rózsák tere)? A javaslata: Budán vecsernye, és havi 1 Liturgia. Egyébként Rózsák tere. Így a szeretet-parancs is megvalósul, és a lelki életem is fejlődik.
Megint közeleg az évforduló... kérdés, mikor telik el úgy a Pünkösd, hogy ne Csabi halála, hanem az ünnep, az öröm, a Szentlélek leszállása jusson eszembe.
Csabi... elképesztő, hogy még 16 éves sem volt. Nem tudtam, hogy ilyen űrt hagy maga után. Fájt, de azt, hogy 6 év alatt nem múlik el ez a fájdalom, nem hittem volna.
Kérlek titeket, vigyázzatok magatokra! Öreg vagyok én már ahhoz, hogy még egy gyereket elveszítsek.
Nagyon-nagyon sok igazság van ebben a számban!
https://www.youtube.com/watch?v=GFN6u7wdi2M&feature=related
Edda művek: Veled vagyokCsak néhány fény,
És az országúton az autó rohan velem.
Ez az életem, ez az életed.
Csak néhány kéz,
Csak néhány kéz marad a sokezerből, aki segít,
Aki segít nekem, aki segít neked.
Kemény vagyok,
Ezt mondod, és te ezt gondolod rólam,
Ez így igaz, ez így igaz.
Azt mondod, jó nekem,
Jól van én elhiszem, de nem tudsz mindent, félek.
Félek, hogy gyakran én is félek.
És hogyan tovább?
Volt már siker és volt már elég bánat.
Kinek kiáltsak, ó, kinek kiáltsak?
Ref.:
Gyakran indulok szorongással telve,
Mint aki vissza se tér.
Nem vagyok keményebb, mint te,
Csak hajt a vér, az örökölt vér.
S ha valamelyik utamról vissza se térek,
Hidd el, te akkor is mindig érezni fogod,
Hogy veled vagyok, veled vagyok.
Bef.:
Meg kell hát tanulnunk újra lélegezni,
És a nagy hideg sötétben bátran lépegetni.
Meg kell hát tanulnunk újra lélegezni,
És a nagy hideg sötétben bátran lépegetni.
Árnyékot nem látni, nem nézni hátra,
Csak menni, csak menni, bátran menni.
Olvastam egy nagyon érdekes írást a liturgikus katekézisről. Arról volt szó benne, hogy óriási hiba, hogy gyakorlatilag a szertartások helyett tartunk hittanórát. A liturgiákban gyakorlatilag minden benne van, amit a keresztény embernek tudnia kell. az egész katekézisnek éppen ezért a különböző liturgiákból kell építkeznie.
Tehát most megpróbálok összeállítani egy, az egyházi év liturgiáiból kiinduló hittankönyvet, és ezt lebontani korosztályok szerint. Meglátjuk, mi lesz belőle!
Írtam egy kicsit vad házidolgozatot... kicsit hosszú. Véleményeket kérek!
Merre tovább?
Utak és lehetőségek görög katolikus egyházunk előtt az „Orientalium Ecclesiarum” és az „Orientale Lumen” útmutatása alapján
Az utóbbi években görög katolikus körökben gyakran felmerülő vitatéma: merre haladjon egyházunk? Az ötvenes évek előtt ez nem volt kérdés: papjaink római katolikus szemináriumokban nevelkedtek, latin környezet vette körül templomainkat, így természetes volt, hogy a lelkiség is „latinizálódott”. 1950 óta önálló papnevelő intézetünk van, ami elvileg lehetőséget biztosít arra, hogy keleti hagyományainkat ismerő, ápoló, megélő papok kerüljenek ki a szemináriumból, akik ezek szerint a hagyományok szerint vezetik Krisztushoz az embereket. Ez eleinte mégsem valósulhatott meg. A Hittudományi Főiskola tanrendje az akkori szokásoknak megfelelően „ a római egyetemek általános szokását követte… a többi magyar hittudományi főiskola tanítási rendjét.”[1] Nem is lehetett ez másképpen, hiszen zsinat előtti egyházunk gyanakodva figyelte az újításokat, a „különcségeket”. Gyakorlatilag papjaink, és így híveink lelkisége teljesen hasonult a többségi latin környezethez. Szent Antal szobrok a templomokban, Úr-napi körmenet, szentségimádás, rózsafüzér a szemináriumban, latin szabású reverenda…[2] Gyakorlatilag „különleges” római katolikusok voltunk, gyakran mély kisebbrendűség-érzéssel megverve.
Gyökeres változást hozott az egyházpolitikában a II. Vatikáni Zsinat. Új javaslatokat fogalmazott meg a papnevelésben is, amit természetesen Főiskolánk is követett, és a további képzésben az „Optatam totius”-ra és az 1973-ban megjelent “A magyarországi papnevelés általános szabályzatá”-ra támaszkodott.
Az „Optatam totius” lehetőséget biztosított a különböző rítusú növendékeknek arra, hogy saját hagyományaik szerint kiteljesedjenek. Nyitva állt hát az ajtó, hogy lelkiségünk megújuljon, visszatérjünk ősi hagyományainkhoz. Erre buzdított az „Orientalium Ecclesiarum” kezdetű zsinati határozat is: ha ősi hagyományaiktól „helytelenül eltértek volna a korviszonyok vagy személyi körülmények miatt, igyekezzenek visszatérni őseik hagyományaihoz.”[3] Velünk pont ez történt, de kinyílt a kapu a sok száz éves hagyományok visszaállításához.
II. János Pál pápa is apostoli levelében bíztatta a keleti katolikusokat: „a Római Egyházzal már megvalósult teljes egységének nem kell bennük a saját hitelességük tudatását csökkentését eredményezni. Amennyiben ez mégis megtörtént… fedezzék fel újra teljesen saját azonosságukat”.[4]
A feladat tehát adott: fedezzük fel újra saját lelkiségünket! De milyen a mi lelkiségünk? Mit mondanak ennek gyakorlati megvalósításáról az idézett dokumentumok?
„Orientalium Ecclesiarum”:
· A katolikus egyházon belül a rítusok egyenrangúak. Nincs elsőbbsége a latin rítusnak. Ennek megfelelően nem kell hozzá alkalmazkodni sem ájtatossági gyakorlatokban (rózsafüzér, szentségimádás, stb.), sem szokásokban (halottak szombatjai helyett november 1. megtartása), sem a papok öltözködésében (papi civil reverenda helyett). Ha viszont nem latin testvéreinkhez alkalmazkodunk, akkor visszatérhetünk ősi hagyományainkhoz: rózsafüzér helyett Paraklisz vagy Akatisztosz, halottak szombatjai nagyböjtben, papi civil helyett reverenda, stb. [5]
· Ragaszkodnunk kell saját fegyelmi rendünkhöz. Évekig meggyőződésem volt, hogy a pénteki böjt megtartása nem kötelező, „beváltható” jócselekedettel, más lemondással. A szerdai napokról már ne is beszéljünk… Hány görög katolikus gondolja így azért, mert a római katolikus hagyományok szerinti hittant tanult, vagy mert a gyóntatója nem tartotta fontosnak ezt a kérdést? A húsételek elhagyása böjti napokon, a hagyományos böjti eledelek nem csupán népszokás kellene legyen, amit egy-két faluban az idősek tartanak, hanem keleti öntudatunk egyik kifejeződése. [6]
· Állandó diakónusokra van szükség, lehetőség szerint minden egyházközségben. A diakónusi szolgálat évszázadokig jelen volt egyházunkban, csak az utóbbi évtizedekben vesztette el jelentőségét. Ma sokan azt hiszik: a diakónus egyetlen feladata, hogy „szépen mutasson” a püspök vagy az áldozópap mellett. Ezt a tévedést az állandó diakónusok szolgálata megváltoztatná, és jelenlétük sok terhet levenne a papság válláról. [7]
· Nyerje vissza ősi szerepét az Egyház imája, a zsolozsma. Ma a hívek csak a vecsernyét, esetenként az utrenyét ismerik. „Jobb helyeken”, egyházi iskolákban az imaórákat is elvégzik. Esti zsolozsmával, éjféli zsolozsmával, előábrázoló istentisztelettel az „átlag hívő” sosem találkozik, de nem is találkozhat, hiszen ezeket sehol sem végzik. Pedig identitásunk megerősítésének a zsolozsma elengedhetetlen része.[8]
Az „Orientale Lumen” apostoli levél kiegészíti a fentieket:
· Elengedhetetlen a szerzetesség felélesztése, megerősítése. Keleti egyházunkban a szerzetesség úgy kellene megjelenjen, mint viszonyítási pont minden megkeresztelt számára. Az emberek keleten lelki feltöltődés céljából látogatják a férfi és női monostorokat. Nálunk ez egyelőre nem működik. [9] Márpedig fontos dolog volna, nagyon sok szerzetesi hivatás az ilyen látogatásokból származik. Ahogy Efrém archimandrita írja: „Emlékszem, amikor még a világban éltem, alighogy beléptem egy női-vagy férfi-monostor kapuján, és megláttam a bolthajtásokat, a szerzetesi cellák sorát, máris megnyugodtam… Gyermekeinknek találkozniuk kell szerzetesekkel – a fiúknak férfi szerzetesekkel, a lányoknak apácákkal. Hiszen látjátok, manapság oly sok alkalom kínálkozik, s ha a gyerekek nem szereznek barátokat olyan emberek közül, akikből tartást, erőt és bátorságot meríthetnek, nem tudnak nem engedni majd azoknak.”[10]
A szerzetesség az egyház lelke. Hasznos dolog, hogy szerzeteseink beteg- és idősgondozást végeznek, tanítanak, lelkipásztorkodnak, de igazi hivatásuk nem ez. Nem véletlenül nem ismeri szerzetességünk az apostoli élet különböző típusait (mint a nyugati szerzetesség). „Isten és a lélek. Ez a szerzetes.”[11] Lényege, hogy „legyőzzük a mi romlott akaratunkat, egyesítsük azt Isten akaratával, és az egyesülés által megszenteljük.”[12] Minden más, beleértve a valóban hasznos, karitatív vagy lelkipásztori tevékenységeket is, mellékesek a szerzetes életében.
Fontos volna megerősíteni szerzetességünket, az érdeklődőknek hagyományainknak megfelelő utat mutatni (akár külföldön), hogy új monostorok alakulhassanak. Természetesen ebbe a munkába a bazilita atyák és nővérek is fontos szerepet kell kapjanak (eddigi hivatásuk, az egyházközségi munka és az idősgondozás, tanítás mellett). [13]
· Vissza kell adni a Liturgiának az eredeti méltóságát, ami a legmélyebb misztériumba von be a hangok, a színek, a fények, az illatok segítségével. A Szent Liturgia ünneplésébe nem fér bele a „betétes” vagy pláne a „csöndes” mise, szükséges a tömjén, a gyertyák használata. Ebből nem szabad engedni, nem szabad lerövidíteni.[14] Nem az a cél, hogy lehozzuk az Istent a hívekhez, hanem hogy az embert felemeljük Istenhez. Ahogy Optyinai Vaszilij atya írja: „az istentisztelet alatt az embernek mind az öt érzékszervét hatások érik. A látást – az ikonok, kegytárgyak, papi öltözékek, vagyis a templom teljes berendezése. A hallást – a kórus éneklése. A szaglást – a tömjénfüst, a jó illatok. Az érintés a keresztvetés által kapcsolódik a sorba, az ízlelés pedig a Krisztus Szent Titkaiból való részesülés által.”[15] De ennek megtapasztalásához valóban teljes fényében kell végezni a Szent Liturgiát.[16]
· Nagyon fontos a lelki atyaság újbóli felfedezése.[17] A valódi lelki atya nem önmagához teszi hasonlóvá az embereket, hanem segít megtalálni az utat az Isten országához. Keleten nagy hagyománya van a lelki atyaságnak, sokan már az egészen kis gyermeket is lelki atyához viszik. Ennek előnyeit könnyű belátni, elég a szorongó, paptól tartó, vele emberi kapcsolatot kialakítani képtelen hívek sokaságára gondolnunk, akik a papot valami csodálatos idegen lényként kezelik, aki más nyelvet beszél, más elbánást igényel. Az, aki már gyermekkorában megtanulta, hogyan forduljon lelki atyához, nagyobb valószínűséggel fogja ezt felnőttként is megtenni, amikor komoly erkölcsi, lelki dilemmákkal kell megküzdenie. Ahogy Efrém archimandrita tanácsolja: „gyermekeiteket kicsi koruktól, attól kezdve, hogy beszélni tudnak, küldjétek a lelki atyához… hogy kialakulhasson bennük az érzék az iránt, hogy nem tökéletesek, és követnek el hibákat… Még a gyermek is kapcsolatot létesít a lelki atyával, sajátságos viszonyba lép vele, és később nem okoz majd neki gondot megnyitni előtte a szívét, és beszélni neki azokról a problémákról, amelyekkel esetleg szembesül amikor nagyobb lesz, s amelyek túl súlyosak ahhoz, hogy egyedül találjon rájuk megoldást.”[18]
Persze ehhez szükséges, hogy papjaink készen álljanak arra, hogy lelki atyákká váljanak. Ebben segít a szemináriumi nevelés, az elöljárók jó példája. Világunknak szüksége van atyákra, biztosak lehetünk abban, hogy a Lélek megadja a lelkivezetés adományát azoknak, akikre a népét bízza.[19]
· Ősi hagyományunk, ezért újból fel kell fedeznünk a belső imát. Az isteni jelenléthez úgy juthatunk legközelebb, ha hagyjuk magunkat ránevelni egy imádkozó csendre. Ennek ősi módja a Jézus-ima. „Az ima használata kettős: egyrészt, mint minden más ima, az imádat cselekedete, másrészt… olyan gyújtópont, amely lehetővé teszi, hogy figyelmünket csendben az Isten jelenlétében tudjuk tartani.”[20] A belső ima a legkönnyebb és a legnehezebb imádság. Könnyű, hiszen csak egy pár szót kell mondani, nem kell hozzá műveltség, erő, különleges technika. De nehéz, hiszen saját, „szerepelni” vágyó énünket kell félretenni, és nap mint nap hűségben, szeretetben odaülni csöndben Isten lába elé. Megtanulásához elengedhetetlen a belső imában jártas lelki atya segítsége.
A belső imához nagy segítség a csotki. Ezt manapság sok fiatal kezén láthatjuk, divattá vált csotkit viselni. Soha károsabb divat ne legyen! Persze nem biztos, hogy az, akinek a kezén ott van a csotki, imádkozza is. De az biztos, hogy legalább érdeklődik hagyományaink, lelkiségünk iránt.[21]
Láthatjuk: a Zsinat és II. János Pál pápa is arra buzdít minket, térjünk vissza ősi hagyományainkhoz. Nagyon nehéz ezt megtenni. Az elmúlt évtizedekben szintén kialakult egy hagyomány, amit most el kéne vetni ahhoz, hogy a „még ősibbhez” visszatérhessünk. Egyházközségemben, amikor meghallották, hogy Fülöp püspök atya a hagyományokhoz való visszatérést sürgeti, nagy örömmel ajándékoztak a fiatal kántornak egy könyvecskét, ami régi római katolikus népénekeket tartalmazott. Mondták: ezek az ősi énekek, mostantól ezt énekelje a misén, hiszen gyerekkorukban is így volt, és biztosan erre gondolt a püspök is...
Nehéz dolog olyan hagyományhoz visszatérni, amit soha nem láttunk, amiben soha nem éltünk, mégis erre buzdítanak minket a dokumentumok. Nem engedhetjük, hogy az elmúlt évek különböző okokból, gyakran kényszerből kialakított szokásai vegyék át az ősi hagyományok helyét. Sokan idegenkedve nézik a csörgős tömjénezőt, a reverendát nyilvános (nem egyházi) rendezvényeken papi civil helyett, az énekes Liturgiát, a zsolozsmát, a csotkit, a szakállas papokat. „Ortodoxozásnak” nevezik, túlzottan keleti iránynak tartják, egyházunk katolicitását féltik tőle. Pedig nem kell ettől tartani. „Ezekben a tiszteletreméltó ősi értékekben ugyanis az a hagyomány tárul fel, amely az apostoloktól az egyházatyákon keresztül jutott el hozzánk, és az egyetemes egyház Istentől kinyilatkoztatott, osztatlan örökségének része.”[22]
Felhasznált irodalom:
· A II. Vatikáni Zsinat tanítása. Szerkesztette: Dr. Cserháti József, Dr. Fábián Attila. Szent István Társulat, Budapest, 1975.
· II. János Pál: „Kelet Világossága”
· Nacsinák Gergely András: „Adj áldást atya!” Találkozások huszadik századi görög ortodox atyákkal. L’Harmattan – Budapest, 2007.
· Anthony Bloom: Az élő ima. Odigitria-Osiris – Budapest, 2002.
· Nina Pavlova: Vérvörös húsvét, Örökségünk – Nyíregyháza, 2008.
Internetes hivatkozások:
http://www.atanaz.hu/teszt/?q=node/13
[1] http://www.atanaz.hu/teszt/?q=node/13. A Hittudományi Főiskola képzésének bemutatásához továbbra is ezt az oldalt használom forrásnak, így csak az ettől eltérő forrásokat jelölöm meg.
[2] Természetesen elismerem, hogy ezek az ájtatosságok hasznosak, és Istenhez emelik a lelket. De keleti hagyományainktól távol vannak.
[3] „Orientalium Ecclesiarum” 6. pont
[4] „Kelet világossága” 21. pont
[5] vö. „Orientalium Ecclesiarum” 3. pont
[6] vö. „Orientalium Ecclesiarum” 5. pont
[7] vö. „Orientalium Ecclesiarum” 17. pont
[8] vö. „Orientalium Ecclesiarum” 22. pont
[9] Dámóc volt ilyen „lelki üdülőközpont” Fülöp testvér püspökké szentelése előtt.
[10] Nacsinák Gergely András: „Adj áldást atya!” 85. old.
[11] Nina Pavlova: A vérvörös húsvét, 266. old.
[12] Nina Pavlova: i.m. 271. old.
[13] vö. „Orientale Lumen” 9. pont
[14] Fiatal pap barátom mesélte: ma a templomban egész nap takarítunk, tömjént és gyertyát is veszek, mert holnap (hétköznapról volt szó) nagy nap, ünnepi liturgia lesz: jön a püspök. Én nagyon szeretem a püspökömet, de aki a Szent Liturgiában nap mint nap eljön, sokkal nagyobb, mint ő. És szomorú, ha akkor takarítunk, akkor használunk tömjént és gyújtunk gyertyát, ha jön a püspök, egy „sima” Szent Liturgia alkalmával meg ezt nem tartjuk fontosnak.
[15] Nina Pavlova: i.m. 226. old.
[16] vö. „Orientale Lumen” 11. pont
[17] vö. „Orientale Lumen” 13. pont
[18] Nacsinák Gergely András: i.m. 84. old.
[19] Persze megvan a veszélye a paptól való túlzott függésnek is, de ezt egy valódi lelkiatya nem engedi kialakulni.
[20] Anthony Bloom: Az élő ima 97. old.
[21] v.ö. „Orientale Lumen” 16. pont
[22] „Orientalium Ecclesiarum” 1. pont
Tegnap beszélgettem egy barátommal. A srác kispap. Mély hivatástudattal rendelkező gyerek, igazi "mintateológus": okos, szorgalmas, imádságos... Mi hát a bajom?
A szeminárium rendjében vannak olyan dolgok, amiket nem tud megemészteni. megpróbálta megbeszélni az előljáróival, mi az, ami neki sok, de a kedvéért nem változtattak a hagyományokon. pedig a helyzet így, ahogy most van, nem elfogadható a lelkiismeretének.
Mit kell hát tenni? Egészséges lelkű embernek a legfontosabb iránymutatója a lelkiismerete. De egy olyan ember, aki egész életére engedelmességet készül fogadni, megteheti-e, hogy megtagadja ezt az engedelmességet? Nem mond-e ez ellent annak, amit élethivatásául választott?
Tegyen lelkiismerete szerint, vallva, hogy előljárói (a püspököt is beleértve) hülyék? Hogy ő érzi jól a dolgokat, a többiek mind tévednek? ez nekem olyan "lutheresnek" tűnik. Vagy pedig hallgattassa el a lekiismeretét, és maradjon "jófiú"? Dehát nem birkának, hanem papnak készül!!!
(A dilemmája egyébként nem "üdvösséget", hanem hagyományt érintő: ő az elmúlt 30 év hagyományát szeretné tovább élni, a püspök és "csapata" pedig az ősi hagyományhoz szeretne visszatérni.)
Mit tanácsoljak? Ti mit tanácsolnátok? Véleményeket kérek!
Krisztus feltámadt! Mivel ez a legfontosabb hír, ami történt a világban, nem is írok mást...
Reményik Sándor: Ha számbavetted
Ha számbavetted mind a vétkeid
Szemed ha metszőn önmagadba látott:
Az ismeretlen sok-sok bűnödért
Még mondj el egypár miatyánkot!
Mert szüntelen a mi bűnbeesésünk,
Mert végtelen a vétkeinknek száma
S talán nem az a legölőbb csapás,
Mit sujt az öklünk tudva, odaszánva.
A legsikoltóbb seb talán nem az,
Mit oszt a kardunk nyilt, lovagi tornán
S tán az se, mit suttogva, hátmögött
Ejtünk kajánul, titkon és orozván.
A legsikoltóbb, legégőbb sebek
Egy mosolyunktól nyílnak, úgy lehet,
Mely indult jóakarat ösvenyén
És öntudatlan gúnyba tévedett.
A legszörnyűbb lavinák úgy lehet,
Indulnak egy elejtett szó nyomán,
Mit elhallgatni - véltük - nincs miért,
S mit elhallgatni jobb lett volna tán.
S mikor egy gyötrődő szív úgy eped
Egy szónkért, mely meg tudná váltani,
S virágoskertből sivataggá lesz,
Mert azt az igét nem mondottuk ki.
Mert elnéztünk a ködös messzeségbe,
A léptünk rajta döngve áthaladt,
Semmit se tettünk - csak nem vettük észre -
És eltapostuk, mint egy bogarat.
Oh végtelen a vétkeinknek száma,
Mi álomroncsba, tört reménybe járunk,
Pusztán azáltal, hogy élünk, megyünk,
Szüntelen egy virágot tör le lábunk.
Ha számbavetted mind a vétkeid,
Szemed ha metszőn önmagadba látott:
Az ismeretlen sok, sok bűnödért
Még mondj el egypár miatyánkot.
Az év első nagy motorozása: Nyíregyháza oda-vissza. Nagyon jó volt, bár azért nem bántam volna, ha egy kicsit rövidebb az út...
Nyíregyháza nekem nagyon sokat jelent. Ott lettem kamaszból felnőtt, sok barátom van ott, és csak Nyíregyen tapasztalom azt az igazi "fősulis hangulatot". Az év nagy részén gyerek (szüleim szemében), testvér, nevelő vagy segítő vagyok (hivatásomnál és munkámnál fogva). Nyíregyen "nemes, küzdő, szabadlelkű diák", akitől távol vannak az élet olyan egyszerű gondjai, mint nagymama halála, a pénztelenség, stb.
Nyíregyen ott van Cickány is, és hiába nem találkozom vele, tudom, hogy mehetnék hozzá. Ott van Fülöp, aki "kisugárzik" az egész környékre. Ott van a Szent Atanáz fősuli, ahová ugyan nem jártam, mert az én időm után épült, de amit nagyon megszerettem (legalábbis a kápolnáját).
Bár már nincs ott, nekem Nyíregy Leventét is jelenti. A barátságunk ott erősödött meg, és ott lettek barátaim a gyerekei is.
Egyszóval: Nyíregyháza az a hely, ahol biztonságban érzem magam. Magát a várost jobban szeretem, mint Budapestet. Ha nem lenne olyan messze, megpróbálnék ott munkát keresni. Valahol egy olyan érzésem van, hogy az én helyem ott van.
Elküldtek Debrecenbe egy konferenciára. majdnem végig ott voltam, de aztán leléptem, mert Moncsival elmentünk Máriapócsra. Több célom is volt ezzel:
Tehát: menjetek el Pócsra, de ne akkor, ha valami szertartás van a templomban! Mert nagyon durva...
Ma Nyíregyházán voltam. Cickánnyal beszélgettünk. Rosszul kezdődött, jól végződött, és összességében nagyon megérte, bár nem vagyok "szuper-happy" állapotban.
Ja, és végre gyóntam is... az is megérne egy bejegyzést, de azt nem kapjátok meg.
Kibékültem a sráccal, akivel gondom volt. Mérhetetlen egómat félre kellett ugyan tenni, de nagyon megkönnyítette a dolgot. Ő is békülni akart... jó beszélgetés lett belőle. Adja Isten, hogy így maradjon!
Tegnap 22 óra 40 perckor meghalt a nagymamám. A doktor időben szólt, hogy ez várható, a család legnagyobb része el tudott búcsúzni tőle, és ami sokkal fontosabb, részesült a betegek kenetében. Nem ismertem ezt a szertartást. Tudtam, hogy Levente jönni fog, ha hívom, de azért az meglepett, hogy egy órán belül ott volt. Elvégezte a szertartást, szépen és méltóságteljesen, de hatalmas erővel, és szólt, hogy ha bekövetkezik a halál, azonnal szóljak neki. Este 11 körül telefonáltak, hogy nagymama elment. Fél 12-re bent voltunk, még fel sem öltöztették... aztán egy újabb szertartást láthattam, ahogy Levente imádkozott nagymamáért, és beszentelte a testét. Utána jött a legkeményebb rész: "az Apostoli Szentszék által rámruházott hatalomnál fogva feloldozlak téged minden bűnödtől, és teljes búcsúban részesítelek." Itt már teljesen megnyugodtam. A fájdalom nem csökkent, de már tudom, hogy nagymama tényleg jó helyen van. Nem Levente, az én barátom imádkozott érte, hanem az Egyház. És nem Levente bocsátotta meg minden bűnét, hanem az Isten. Innentől nincs mitől félni... Nem tudom, mikorra csökken a fájdalom. ma a jószándékú kollégák újra és újra feltépték a sebet (tényleg tiszta jószándékból). Intézni kellett a temetést, pénzügyeket... Nem baj. A lényeg: nagymama teljesen tisztán, bűntelenül ment el, mert ami vétke esetleg volt, azt Krisztus megbocsátotta. És így már nem kérdés az üdvösség. Kedves testvérek! ha valaki beteg, haldoklik, hívjatok hozzá papot! Higgyétek el, hihetetlen hatalom van ezekben a szertartásokban! Én már tudom.
Megint voltam Nyíregyházán. Okos dolgokat tanultam, meg Pazonyban is voltam, Krisztánál és Lacinál. Lacival beszélgettem egy kicsit (sajnos, tényleg csak kicsit), adott jó tanácsokat.
Beszéltem (telefonon) a sráccal is, akivel bajom van, de a helyzet nem oldódott meg. Tehát a jó ötleteket továbbra is várom :) .
Nagyon fáradt vagyok, sok dolog történt mostanában. Ennek ellenére elmentem Előszenteltekre. Szépen végezte Fülöp, ráadásul még jól is beszélt. Komolyan mondom, elhatároztam, hogy meggyónok!!!
Aztán viszont szertartás után összevesztem egy ismerőssel. Én szóltam be neki. Igazam volt, de a hang valóban nem volt megfelelő... az ő visszaszólása meg pláne.
Persze este eszembe jutott a fenti idézet, írtam egy bocsánatkérő sms-t. És itt kezdődik a baj. Ugyanis bocsánatot kértem, de a harag bennem van (nagyon). Annyira, hogy a gyónásból így nem is lesz semmi... Rájöttem, hogy sok-sok felhalmozódott harag van bennem ezzel a sráccal kapcsolatban. És mindig szőnyeg alá van söpörve, hiszen "ne nyugodjék le a nap..." Azt már tudom, hogy ez nem jó megoldás, de a megbeszélésre teljesen alkalmatlannak érzem az ifjút. Képtelenség vele bármit megbeszélni.
Legyetek okosak (helyettem). Mit tesz ilyenkor egy keresztény ember?
Sokan kérdezik: miért csinálom le ilyen nagy ívben a pénzt? Miért nem fordítok több időt a fiúzásra? Talán választ ad ez a vers.
Mécs László:
A gyermek játszani akart
A vonat futott. A kupé-dobozok
szűkek voltak. A gyermek unatkozott.
Tavaszi csermely-életnek szűk volt a part.
A csermely-áradat. A gyermek játszani akart.
A gyermek szeme tükröt keresett:
anyjára mosolygott s várt egy keveset,
az anyja arca nem tüközte vissza,
szomorú volt. A tükör nem volt tiszta.
A gyermek szeme tükröt keresett:
a bankárra mosolygott s várt egy keveset,
a bankár arca nem tükrözte vissza,
börzét böngészett. A tükör nem volt tiszta.
A gyermek szeme tükröt keresett:
egymást tükrözték szerelmesek,
a gyermek rájuk mosolygott. Nem tükrözték vissza.
Vágy fátyolozta. A tükör nem volt tiszta.
A gyermek szeme tükröt keresett:
a kalauz orcái veresek,
a gyermek rámosolygott, szürke szolga volt,
nem tükrözte vissza. Dolga volt.
A gyermek szeme tükröt keresett:
a gyermek rám mosolygott s arcát, a kedveset
tükröztem mint kék tó a teli holdat
s ringattam. Valahol angyalok daloltak.
Ó én ráérek. Nincs semmi dolgom itt a Pénzzel.
Nincs semmi dolgom a szerelmi mézzel,
sem a kenyérrel. Ha megharcoltam a bűnnel a harcom:
a tükör tiszta, tiszta gyermek-arcom.
Én tükre vagyok minden mosolynak,
én azért élek, hogy visszamosolyogjak,
virágra, lepkére, bokorra, rengetegre,
farkasra, bárányra, szivárványra, fergetegre,
fényre, holdra, csillagokra, szegényekre, gazdagokra,
szenvedésre, vidámságra, jó napokra, rossz napokra,
rózsafára, keresztfára, visszamosolyogjak mindenre,
visszamosolyogjak az Istenre.
Megint egy csomó dolog történt...
Lezárult a Farsang. Jó zárás volt, a szokásos bál, csak most kilencen mentünk a csapatból. Így elég komoly hangulatot sikerült összehozni!!! Bődi Gabival, Zsírossal, Kondibandival beszélgettem jókat. És megdöbbentem, mert négy abodi gyerekem is jelen volt: Dávid, Ricsi, ádám és Petra. és már felnőtt emberek... bár ha Kondibandi a papjuk, akkor ez nem is csoda! Hiszen az én szememben még ő is gyerek! (Azért gondosan kértem tőle áldást, hiszen felszentelt pap a legény... de elég furcsa volt a szitu.)
Elkezdődött a Nagyböjt, holnap lesz az első Előszenteltek. Meglátjuk...
Ma M.-ről fogok mesélni nektek. A kis M. ovis volt, amikor megismertem. Barátaim gyereke, okos kisfiú, kedves, érdeklődő. Sokmindent tanultam tőle Istenről (a kisgyerekek még másmilyen kapcsolatban vannak vele, és M. keresztény volt, a misztikának olyan mélységeit ismerte kicsiként, amin a szentek si csak pislognak.). Ő volt a legfiatalabb, aki cserkésznek hívtam (nem volt még iskolás).
Teltek az évek. A kívülállók bántották őt is, és az egész családját. Bár apja és anyja nagyszerű ember, de belefáradtak a folyamatos támadásokba. Türelmetlenek, kemények, sebzettek lettek. A gyermek már nem beszélgetett az angyalokkal, zárkózott, majd (nagyobbként) embergyűlölő lett.
Elköltöztek, és bekövetkezett (évek múlva) a csoda: a bántások, sérelmek egycsapásra elmúltak, a család elfoglalhatta a társadalomban a megérdemelt helyét. M. viszont már kamasz. Kedves, okos fiú maradt. Hűséges a barátaihoz. De a keménység, az embergyűlölet benne vab. Nagyon nehezen lehet a bizalmába férkőzni. Én ott vagyok, így a felelősségem hatalmas: meg kell szelídíteni őt, hogy ismét képes legyen szeretni az embereket. De 250 km távolságból annyira nehéz gyereket nevelni...
Ha van 1 percetek, imádkozzatok M.-ért, és azokért, akik megsebezték őt. És (egy kicsit) értem is, hogy segíteni tudjak neki.
Nagyon mozgalmas hetem volt. Hétfőn-kedden ellenőrzés. Közben affér egy "kedves" ügyféllel. Szerdán angol. Pénteken lementem Sivadó Laciékhoz, jó beszélgetések, gyónás. Végre kaptam primíciás képet... és megtudtam, hogy van egy pap, aki rendszeresen misézik értem. Ez jót tesz az embernek. Szombaton suli, ahol szintén jó dolgokat hallgattam, de nagyon rosszul voltam (ez nálam a gyónás utóhatása, semmi különös, csak rossz volt...). Este dvd-zés a fiatalokkal (gyenge film, jó bezsélgetés, sztorizgatás utána).
Remélem, a holnap is jó lesz...
Viszont ami fontos: Levente beteg. Imádkozzatok érte!
Ez egy nagyon jó és nagyon keresztény dal... Sokmindent elárul a világból.
https://www.youtube.com/watch?v=3rAjhi-XunM
Lehet számtalan hely,
ami szebb és jobb a mi Földünknél.
Lehet, létezik ő is,
aki többre képes az embernél.
Egyszer ismeretlen távolba vágyom,
máskor megriaszt egy álom,
hogy a hang,
hogy a csend,
hogy a fény,
hogy a tűz,
már nem vigyáz e cseppnyi földre,
s el kell mennünk mindörökre.
Fényév távolság,
csak hallgatom, csak bámulom.
Zengő fényország,
hogy láss csodát, egy életen át.
Nézem tisztaságát, mégsem értem,
hallom hangjait, és el nem érem,
ott a tenger, itt az én hajóm.
Hát itt ez a hely,
amit sokszor boldogan elhagynék.
És itt ez az élet,
amit sokszor nem nagyon értünk még.
Néha könnyebb lenne elmenekülni,
tiszta fénybe merülni,
de a hang,ami hív
de a jel,ami szól
még nem mond semmit, meddig érek s lesz-e út, hogy visszatérjek.
Fényév távolság,
csak hallgatom, csak bámulom.
Zengő fényország,
hogy láss csodát, egy életen át.
Nézem tisztaságát, mégsem értem,
hallom hangjait, és el nem érem,
ott a tenger, itt az én hajóm.
Nekem itt van dolgom, nekem itt vannak álmaim…
Sokszor gondolkoztam azon, mi a szeretet. Gondban voltam, mert úgy éreztem, nem szeretem eléggé az embereket. Jézus elég egyértelműen fogalmaz: "Szeressétek egymást, ahogy én szerettelek benneteket". De volt egy csomó ember (és van is sajnos), aki valamiért nem szimpatikus, aki idegesít, ezért tiszta lélekkel nem tudtam rámondani, hogy szeretem. Aztán jött a "hittanos duma": a szeretet nem érzelem, hanem akarat. Na, ez aztán nem segített ki... innentől még nagyobb bűntudatom volt, amiért nem szeretek, mert biztos nem is akarom eléggé!
Pedig a dolog egyszerűen túl van bonyolítva. Szeretet a másik felé iráníuló jóakarat. Ennyi, nem kell túlspirázni. Szeretem, ha a legjobbat akarom neki. és azt már nem olyan nehéz ám! A legfőbb jó az üdvösség: tehát ha szeretek valakit (bár nem érzem), imádkozzak az üdvösségéért.
Hogy kell szeretni? Hogy szeret Jézus? Azaz inkább hogyan nem szeret?
Innentől elég egyszerű az én dolgom: magas követelményt kell támasztani mindenkivel szemben, de megbocsátani minden bűnt, és ha kell, meghalni a másik üdvösségéért. Könnyű ez? Nem. Megvalósítható? Nem. De azért jött el a Szentlélek, hogy ami nekem lehetetlen, azt Ő megtegye helyettem...
Nagyon durva, de jó vers. Művelődjetek! Ezt a fordítását szeretem legjobban :)
Johann Wolfgang von Goethe: A villikirály
(fordította: Vass István)
Ki vágtat a szélben, az éjen át?
Egy apa az, ő viszi kisfiát.
Karjába szorítja gyermekét,
átadja teste melegét.
- Fiam, mért bújsz az ölembe, ki bánt?
- Apám, nem látod a villikirályt?
Koronája fehérlik, uszálya suhan.
- A köd gomolyog, csak a köd, fiam.
"Jöjj hát velem, édes gyermekem!
Játszhatsz gyönyörűen énvelem,
mutatok majd tarka virágokat,
anyám arany ruhákat ad."
- Apám, jaj, apám, mondd, hallod-e már,
mit igér suttogva a villikirály?
- Fiam, csak csitt, ne mozogj, ne beszélj:
a száraz avart zizzenti a szél.
"Most, szép fiú, jó fiú, jössz-e velem?
A lányaim ápolnak majd szeliden.
Már járják az éjben táncaikat,
s álomba táncolnak, dúdolnak."
- Apám, jaj, apám, nézd, ők azok,
a villi-királykisasszonyok!
- Látom, fiam, ott fehérlenek
a sűrű sötétben a vén füzek.
"Szeretlek, a szépséged ingerel:
eljössz, vagy erővel viszlek el."
- Apám, most bántott, jaj, de fáj!
Megfog, nem ereszt el a villikirály!
Borzongva az apa üget tovább,
karolja nyöszörgő kisfiát,
a ház kapuján bajjal bedobog:
karjában a gyermek már halott.
3 nap alatt két teljesen eltérő tanácsot kaptam, ugyanarról a témáról. Az egyiket a gyóntatóm adta, aki egy nagyon aranyos, okos fiatal gyerek. A másikat a lelkivezetőm, szentéletű, bölcs pap. Melyiket kövessem?
Mindenki, akit eddig kérdeztem, a gyóntatóm tanácsát mondta, mert az a "normális", a rendes katolikushoz illő. Tehát én természetesen Cickány szavát követem, aztán meglátjuk, mi lesz.
Ma (a változatosság kedvéért) Nyíregyen voltam. Nagyon jó nap volt. Barátok, csoporttársak... aztán a dr meghívott kávézni (mondjuk én fizettem, mert pénze nem volt :)), találkoztam Tamival, jó beszélgetés Veres Zolival.
A lényeg viszont a gyónás volt. Nem, még most sem szeretek gyónni. De EZ a gyónás akkor is más volt... Sivadó Laciban annyi alázat és szeretet van... ezt még nem tapasztaltam. Furcsa, hiszen újszentelt, ennyi tapasztalata nem lehet. De van... igazából a kétségeimre, kérdéseimre nem tudott választ adni. De olyan tisztán elfogadta őket (pedig nem kíméltem, simán kiakadhatott volna...), egyszerűen nem érezte durvának, hogy ilyeneket gondolok. Nem értett egyet velem, de ezt úgy csinálta, hogy nem volt benne semmi elítélés, semmi bántás, semmi kioktatás (nem mondta meg a tutit, mint I. szokta), nem hülyézett le (mint L. szokott). Tehát tisztán, bántások és sértések nélkül meghallgattam egy másik véleményt a világról, az életről. Hogy követni fogom-e? Az majd kiderül. De legalább látom, hogy van ilyen is.
Ja, egyébként azért vizsgáztam is... Az is nagy élmény volt, hiszen a papot, akinél vizsgáztam fiatal srác kora óta ismerem. Nagy haverság sosem volt köztünk, de most, pont a vizsgán úgy beszélt és bánt velem, mintha egy igen tisztelt, idősebb tesója lennék. Döbbenetes volt...
Ismerem egy ideje ezt a dalt, de szerintem nektek is tetszeni fog. Ajánlom mindenkinek, akinek gyermeke van, vagy aki szeretne, vagy aki gyerekekkel foglalkozik. Higgyétek el, annak is hasznos, akinek kistesói vannak :).
