Ez a dolgozat is a portfólióm része volt. Nekem tetszik, hátha nektek is fog!
Régi tartalom-új szóhasználat a katekézisben
Egyházunk 2000 éve foglalkozik katekézissel. Alapjait maga Jézus Krisztus fektette le: „Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket! Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevére, és tanítsátok meg őket mindannak a megtartására, amit parancsoltam nektek. S én veletek vagyok minden nap, a világ végéig.” (Mt 28, 19-20) A tanítás lényege azóta sem változott: meg kell tartani, amit Jézus parancsolt nekünk.
Az Egyházat mi alkotjuk, ez sajnos a történelmén is látszik. Az emberek gyakran eltorzították a krisztusi egyház képét, volt korszak, amikor előtérbe kerültek a bűnök, a gyarlóság, az erőszak, a kapzsiság. Ezeket butaság lenne tagadni (mint ahogy túlhangsúlyozni is súlyos hiba). Viszont a tanítás lényege mindvégig érintetlen maradt. Amikor erőre kaptak egyes téveszmék, eretnekségek, akkor zsinatokon tisztázták a tévedéseket, így Egyházunk máig az eredeti krisztusi tanokat adja tovább.
Ehhez az első századok keresztényüldözéseinek elmúltával Európában a körülmények is kedvezőek voltak. A „hagyományos” világban a gyermek első katekétája a család. Ott tanulja meg mindenki az alapokat, ott látja a gyakorlatban megvalósítva az imádságot, a böjtöt, az áldozathozatalt, a jócselekedeteket. Ezt a hatást erősíti meg az iskola, és a külső, keresztény környezet. A konkrét katekézis gyakorlatilag a szentségi felkészítésre és az esetleges tévedések korrigálására szorítkozik. Ebben az „ideális” világban mindenki egy nyelven beszél, mindenki ért mindenkit, nincsenek félreértések, félrehallások. A jószándékú hallgató azt érti, amit a közlő mondani akar.
A XX. század végén, XXI. század elején radikális változást tapasztalhatunk. A keresztény családok aránya csökkent, és ez nemcsak a volt szocialista, hanem a nyugati országokra is jellemző. Ma már többen vannak, akik elvált szülők gyermekei, mint akik nem. A társadalom jobb esetben közömbös, gyakrabban kifejezetten ellenséges az egyházi tanításokkal szemben. Nagyon kevés az a gyermek, aki valóban otthon sajátíthatja el a kereszténység alapjait. Ebből következik, hogy gyakran a szentségi felkészítés az első és utolsó találkozás a krisztusi tanítással. És így már komoly problémát okoz az értelmezés, az „egyházi” fogalmazás lefordítása magyarra.
A katekézis során gyakran kerülhetünk olyan helyzetbe, amikor valami fontos igazságot tanítunk a gyerekeknek, akik ezt teljesen félreértik. Csúnya „elhallások” keletkezhetnek így. Kezdő katekéta koromban egy kedves, idős atyánál tanítottam. Meg akarta mutatni, milyen komoly alapokkal rendelkeznek már leendő tanítványaim, ezért elkísért az első órára. Amikor beléptünk, a gyerekek felálltak, és elkezdték skandálni a tízparancsolatot. Csak egy kis hiba csúszott bele: „Negyedik: atyádat és anyádat tiszteld! Ötödik: ne ölj! Hatodik: ne garázdálkodj!” Az atya számára fel sem merült, hogy a másodikos gyerekeknek fogalmuk sincs, mit jelent a paráználkodik ige. De azt már mondták nekik: ne garázdálkodj! Így hát lefordították…
Sokszor a régieskedő, cirádás nyelvhasználat nehezíti meg az ősi tanítás átadását. Néha szinte kényszeresen túlmagyarázunk dolgokat. Például így is taníthatunk a mézes kenyérről: „Az éhes személyt, aki saját individuális kenyerét készíti elő, soha nem szabad pusztán evőként instrumentalizálni. Ő egy autonóm és autentikus szubjekt – aki nyitva áll a természetfelettire. A kenyér vertikális síkja alkotja az autentikus helyet a dialógus számára, ahol a vaj saját pluralisztikus és sokoldalúan gazdag identitását kifejezheti. Másfelől viszont – miként ezt az autentikus II. Vatikáni Zsinat tanítja – a hozzávalókat nem szabad egymással szemben előnyben részesíteni. A vajnak és a méznek meg kell autentikus identitását őriznie, miközben az együttműködés, a szolidaritás és a testvéri dialógus autentikus klímájában saját, egyéni autentikus értékeikkel kölcsönösen gazdagítják egymást.”
Ennél kevésbé nyilvánvaló, de hasonlóan rossz gyakorlat a folyamatos „keresztény szleng- használat”. Erre jó példa a „Dicsőség!” köszönés. Talán „belülről” nem is látjuk, mennyire semmitmondó és zavaró ez! „Kívülálló” fiatalok kérdezték tőlem: dicsőség kinek? Mi értelme ennek? Pedig magában a köszönésben: „Dicsőség Jézus Krisztusnak!” mennyi bölcsesség, mennyi katekézis, a tanítás milyen összefoglalása van! De ennyinek, hogy „Dicsőség!”? Valóban jogos a kérdés: kinek?
A katekézis során, korosztálytól függetlenül, nagyon kell tudnunk magyarul. Sőt, nem is csak „magyarul”! Tanítványul kell beszélni. Másképpen beszél az abodi parasztgyerek, mint a pesti suhanc. Nekünk azt a nyelvet kell beszélnünk, amit a tanítvány ért. Ez persze nem jelent nyelvi igénytelenséget. Semmiképpen nem mondom azt, hogy „le kell szállni” arra a szintre, amit a fiatalok beszélnek. Ellenkezőleg, őket kell felemelni, nekik kell megtanítani azt, amit normál esetben már régen megtanított volna a család.
Vannak olyan „szakkifejezések”, amik ma már a nyelv torzulása, modernizálódása miatt elavultnak hatnak, mégis „méltó és igazságos”, hogy ragaszkodjunk hozzájuk. De elengedhetetlen, hogy ezeket megmagyarázzuk a tanítványainknak. Néhány példa:
– Jézus színeváltozása nem azt jelenti, hogy kétszínű lett.
– Meleg pártfogóink nem más nemi irányultságúak.
– A Szent Liturgián nem az az áldozat, hogy szenvedünk, mikor lesz már vége.
– Minden jónak kútfeje nem azt jelenti, hogy nagyon okos, nagyfejű.
– A jóra való restség nem olyan, mint ha valaki jóravaló gyerek.
– Az ikon nem Ákos lemeze, és nem a Windows alkotórésze.
– Két szín alatt áldozni nem azt jelenti, hogy színesek az ikonok, vagy a pap ruhája.
Ezeknek a félreértéseknek mindegyikével találkoztam már a gyakorlatban. Ideális esetben, ha jó viszony van köztünk és tanítványaink között, akkor rákérdeznek, mit is értünk az adott kifejezés alatt. De ha nem kérdeznek rá, akkor az nem azt jelenti, hogy biztosan nincsen félreértés!
Mit tegyünk hát? Lehetőség szerint mindig magyarul beszéljünk. Egyszerű, tiszta, szlengtől mentes magyar nyelven, amibe nem keverünk „keresztényeskedő” szavakat. Alaposan gondoljuk át, mit fogunk mondani, és azt „fordítsuk le” tanítványaink nyelvére. Ismétlem: ez nem jelent szlenget! Csak tudjuk, ők hogyan mondanák, hogy tényleg azt tanulják meg, hogyan kell „mézet kenni a kenyérre”, és ne csak szépen bevágják, majd visszaadják a tanultakat (és mi hányszor vagyunk elégedettek, hogy „szó szerint megtanulták!” Pedig gyakran van az, hogy ez a könnyebb út, mert nem értettek meg semmit abból, amit mondtunk!). Érdemes a végén összefoglaltatni a tanítványokkal, mit is értenek a tanultakon. Itt mindenképpen kijön a „Ne garázdálkodj!” és a „Jézus kétszínű volt” félreértés.
Ha saját szavaikkal összefoglalják a tanítást, akkor ne engedjük, hogy ezt igénytelenül, vulgáris szavakkal teletűzdelve, közönségesen tegyék. A legvadabb utcagyerek is hamar elfogadja, hogy ezek „szent dolgok”, és oda fog figyelni rá, hogyan fejezi ki magát. De óvakodjunk a definíciók felmondásától is, mert azokból nem tudjuk lemérni, vajon ugyanazt érti-e a gyerek, amit el szerettünk volna mondani neki.
Tudomásul kell vennünk: a világ megváltozott. Tanítványaink mások, mint mi voltunk. Nekik már nem felel meg a „hagyományos szóhasználat”. Nem baj ez, csak ne hátráljunk ki a feladatból! Egyszerűbb talán „leadni az anyagot”, de ha nem készítünk legalább fejben „Egyház-tanítvány” szótárt, akkor a 2000 éves tanítás nem fog leérni a XXI. századi ember, fiatal, gyermek szívébe. És akkor mindannyian vesztesek leszünk.
