Kibékültem I-vel. Úgy döntöttem, félretéve hatalmas egómat, új magatartási szabályokat állítok fel vele szemben. Gyakorlatilag úgy fogok tekinteni rá, mint Cickányra, Fülöpre vagy Leventére.
Magyarul: amit csinál: jó. Ha nem tetszik, akkor én vagyok a hülye. Nem anyja, nem tanítója vagyok. Tanácsot nem adok, csak ha kifejezetten kér. egyébként kussolok, és elfogadom, amit mond.
Reménytelennek látszik, hogy ezt meg is tudom valósítani, de megpróbálom.
Egy kedves szentemnek, Xavéri Szent Ferencnek az imáját olvashatjátok most. Minden szavával azonosulni tudok...
Istenem, szeretlek tégedet.
Nem csak, hogy add meg üdvömet,
vagy mert ki téged nem szeret,
örökös tűzzel bünteted.
Én Jézusom, kereszteden
magadhoz ölelted szívem.
Szeget, lándzsát, gyalázatot,
mindent eltűrtél értem ott,
verejtéket, fájdalmakat,
halálos aggodalmakat,
s halált is. És mindezt egyért,
énértem, bűnösért.
Hogyne szeretne hát szívem,
Jézus, szerelmes Istenem!
Nem hogy mennyekben üdvözíts,
vagy kárhozatba ne taszíts.
Nem, mert jutalmad áhítom:
de mint te éngem, Jézusom,
szeretlek most s mindenkoron.
Csak mert királyom vagy nekem.
Csak, mert te vagy én Istenem.
Elhatároztam, hogy kibékülök I-val. Bármi történik. Időpontot kértem tőle, hogy beszélgetni tudjunk. Ha nem kapok, mert elfelejt felhívni, akkor holnap este újra hívom. Aztán újra. Aztán újra. Mindegy, a lényeg, hogy ha törik, ha szakad, kibékülök vele. Biztosan sikerülni fog...
Tudjátok, hiszen írtam már: általában komoly problémáim vannak a gyónással. Ezzel mindenki tisztában van, akinél valaha gyóntam (vannak néhányan).
Ma felhívott egy barátom, hogy Budapesten jár, találkozzunk. Nemet kellett mondanom, mert nem értem rá. Erre eljött az ebédszünetében Pécelre (!!!) egy kölcsönautóval (!!!), hogy meggyóntasson... Tehát valóban csoda történt. Van olyan fiatal pap, aki ennyire komolyan veszi azt, hogy segíteni akar...
Most egy jó barátomat fogom bemutatni nektek. Leventét 15 éves koromban ismertem meg. Ő ekkor 24 éves, menő, fiatal pap volt, "enyém a világ" hozzáállással. Nagypofájú, magabiztos kölyök, aki látott már egy csomó szenvedést és halált, ami férfivá érlelte, de még ott bújkált valahol a kamaszfiú is benne. Két éve felszentelt pap volt, nagyon tehetséges szónok, jó énekes. De a fő varázsa az volt, hogy valóban hajlandó volt Krisztusért a tűzbe menni, és mindezt olyan természetesen tette, hogy abban nem volt semmi erőltetettség. Ő keresztelt meg engem, és azóta is hálás vagyok az Úrnak, hogy pont ő volt az, akit az utamba vezérelt (ne haragudjatok, kedves pap testvérek, de ha akkor bárki más van a Rózsák terén, én ma nem vagyok keresztény...).
Akkortájt komoly problémáim voltak a szüleimmel. Minden kamasznak vannak, de én nagyon nehezen viseltem. Bátyámnak, nővéremnek komoly párkapcsolata volt, öcséim kicsik voltak még, egyedül voltam. Mellé mindig jó gyerek voltam, nem lázadtam, nem ittam vagy dohányoztam, a belső dolgaimról nem szivesen beszéltem senkivel, így a családi ellentéteket sem tudtam megbeszélni, tehát nem tudtam feldolgozni sem.
Ekkor jött Levente. Vele nem volt nehéz bármit megbeszélni (bár sosem állt mellém), mindent megértett. A "mi van, öcsém!" kérdésre adott "semmi" választ is megértette ("Ha semmi, akkor jó, gyere, menjünk autózni!", és itt következik egy másfél órás beszélgetés), nem kellett tőle időpontot kérni, mert mindig szakított rám időt (talán ezért fáj annyira, amit I. csinál). Nem volt tolakodó, de ha szükség volt rá, ott volt.
Barátság volt ez, vagy csak egy kislány és a pap kapcsolata? Először az utóbbi, de aztán lassan barátsággá fejlődött. Az imacsoport, a közös tervek, álmodozások... utána Nyíregyháza, a gyerekekkel a gondok... hogy is írja az Edda?
Szomorúság és szeretet, a bilincsnél is erősebb, erősebben összetart"
Aztán az összeveszés... mindketten másképpen emlékszünk rá. Mindegy, mi volt, kezdődött az eltávolodás, és az évek, amikor nem találkoztunk. Természetesen elmentem Abodról Nyíregyházára (4 órás út, és egy vagyon) csak azért, mert rossz érzésem volt, és látnom kellett, jól van-e. És látni akartam a fiát, B.-t, akiről már korábban írtam (de persze csak távolról néztem őket, a büszkeség nagy úr). Ő telefonált sokszor, hogy megtudja, mi van velem (de persze nem nekem, büszkeség benne is van, hajjaj!).
Most itt van a Rózsák terén. Barátság ez? Néha magam sem tudom. Azt tudom, hogy számíthatok rá, ha kell (és csak rá, mint régen, mintha I. direkt azért hülyült volna ennyire el, hogy ne legyen kihez fordulni). Gyakorlatilag füttyentenem kell, és ugrik (ezt Laci szentelésénél is bizonyította). Számít rám, és kikéri a véleményemet. De nem járunk össze. Már nem megyünk el autózni este. És nem "váltjuk meg" a világot. Régen fogtunk egeret a Forgó utcában, és több, mint 10 éve nem imádkoztunk együtt.
Én úgy érzem, barátok vagyunk. A "mi van, öcsém?" után a "semmi"-re még mindig félrehív (bár már nem autózni). A legfontosabb gondjait még mindig elmondja (P. én nem szoktam ilyet mondani, de beverem a pofádat, ha meglátlak!). Igen, barátok vagyunk, csak ő felnőtt, én meg ugyanaz maradtam.
Ismét egy dolog, amiben Isten messze felülmúl minket: a szabad akarat. Ha én valamiről tudom, hogy jó, akkor hajlamos vagyok ezt erőltetni. Figyelmeztetem többször a másikat, bevetem "titkos eszközeimet", hogy azt tegye, ami szerintem hasznos.
Persze, ez sokszor érthető. Egy kisgyerek nem tudja, mi a jó, mi a rossz. Nem engedhetem, hogy a szöget beledugja a konnektorba. A baj csak az, hogy én (és a legtöbb ember) ezt a felnőttekkel is megpróbálom. Én vagyok az okos, nem engedem, hogy hülyeséget csinálj!
Isten egész másként működik. Ő nem játssza meg az okost (talán mert tényleg az?). Nem kezel kisgyerekként. Kezünkbe adta a világot (ez határtalan bizalmat jelentett). Használati utasítást is adott hozzá. Sőt, figyelmeztet újra és újra, hogy tartsuk be a használati utasítást, kezeljük jól a világot. De nem megy át óvó nénibe, nem fogja meg a kezünket, ha rosszat akarunk tenni.
Hogyan működik ez a gyakorlatban? Megteremtett, lelket adott belénk, ami az Ő képmása. Bennünk van a jó. Az alapvető erkölcsi normák minden embernél azonosak (ne értsd rosszul! Az ALAPVETŐ EMBERI NORMÁKról beszélek). Ha az ember ezt megsérti, megszólal a lelkiismerete. Késztetése lesz, hogy kijavítsa a hibát. Persze megteheti, hogy nem figyel erre a szóra, a lelkiismeret könnyen elnyomható, sőt, évek hosszú munkájával el is nyomorítható (de nagyon gyorsan meggyógyul, ha a tulajdonosa észhez tér).
Isten hagyja, hogy elnyomd a szavát. Figyelmeztet újra és újra. Százszor, ezerszer akár. Neki van türelme, tudja, hogy milyen vagy, tudja, miért nyomod el a belső hangot. Megtehetné, hogy kényszerít a jóra. Teremthette volna az embert bűnre képtelennek, rabszolgának. De ez ellenkezik a szeretettel. Azt akarja, a szeretetére szabadon válaszoljunk szeretettel. Ehhez bizony az kell, hogy teljesen szabadok legyünk. Ha van lehetőségem rosszat tenni, értékesebb, ha jót teszek. Ha a kisgyerek elmosogat, mert kötelező neki, az nem nagy tett. Ha a beteg anyja helyett magától mosogat, az már hatalmas, a szeretet jele. De ahhoz, hogy ezt megtegye, meg kell hagyni neki az ellentmondás lehetőségét.
Isten nekünk nap mint nap esélyt ad, hogy igent mondjunk neki. Ebben persze benne van a lehetőség, hogy nemet mondjunk, hogy megbántsuk, hogy meggyalázzuk. Igen, erre is lehetőségünk van. Csak azért, hogy szabad akaratból azt mondhassuk: igen.
A legalázatosabb módot választotta, hogy közel kerüljön hozzánk: csecsemő képében jelent meg, aki becsinált, büfizett, és két nap alatt meghalt volna, ha az emberek nem ápolják. Ma, hogy velünk lehessen, a kenyeret és a szentostyát választott,a amit ha akarsz, megtaposhatsz, de ha akarsz, magadhoz vehetsz, és így mondhatsz igent.
Kérdezheted: nagy szeretetében azt is megengedi, hogy a pokolra jussak? Igen, megengedi. Megpróbálja persze megakadályozni, megmutatja, kicsoda Ő (persze, kiválasztja a megfelelő időt), megmutatja, mi a pokol. De ha te oda akarsz jutni, megteheted, szabad akaratod van. Minden embernek (a fogyatékosnak, a gyermeknek, a gonosznak, haldoklónak is) szabad akarata van, mondhat igent és nemet is Istenre.
Amikor megkeresztelkedünk, korlátozzuk saját akaratunkat. Megvalljuk: hiszek Krisztusban, mint Királyban és Istenben. Az én Királyomban és Istenemben. Mivel az én döntésem, hogy Ő lesz Királyom és Istenem, így természetes, hogy szót fogadok neki. De még így is megmarad a szabad akaratom, hiszen a hétköznapi életemben számtalan döntést én hozok meg.
Van, aki ezt a szabad akaratot önként visszaadja. Aki teljesen ráhagyatkozik Istenre, aki nem tart meg magának semmit, az ellentmondás és a döntéshozás lehetőségét sem. Ők a szerzetesek. Persze nekik is van szabad akaratuk: évekig készülnek, hogy szabadon kimondhassák Istennek az igent. De onnantól már nem az övéké az életük (ha nem lopják vissza, mert azt is megtehetik). Istennek, és az általa kiválasztottnak a kezébe teszik le, a lelkek üdvösségéért, nem tartanak meg maguknak olyan alapvető dolgokat sem, minthogy mit egyenek, mit vegyenek föl, mikor keljenek fel, mivel foglalkozzanak, hol éljenek, mikor és hol haljanak meg.
Olvassátok el Loyolai Ignác imáját (amit bármelyik szerzetes írhatott volna, szokták is imádkozni), gondoljátok végig, mit is jelent! És ha legközelebb szerzetest láttok, jusson eszetekbe, mit vállalt (a mi lelkünk üdvéért), és köszönjetek neki nagy-nagy tisztelettel, utána pedig imádkozzatok érte!
Fogadd el, Uram, szabadságomat, fogadd el egészen!
Vedd értelmemet, akaratomat és emlékezésem.
Mindazt, amim van, és ami vagyok, Te adtad ingyen,
én visszaadok, Uram, visszaadok egyszerre mindent.
Legyen fölöttünk korlátlan úr a rendelkezésed,
csak egyet adj meg ajándékodul: szeretnem Téged.
Csak a szeretet maradjon enyém a kegyelemmel,
és minden, de minden gazdagság enyém, más semmi nem kell.
Érdekes dolog a papság. Van egy kisfiú (van persze felnőttként hivatásra ébredő pap is, de ritkább, tehát vegyük a tipikus esetet). Eljár templomba, imádkozik, elsőáldozó lesz, szentgyónáshoz járul, eleinte unszolásra, később már magától. Melyik az a pillanat, amikor a többi, ugyanúgy cselekvő fiútól különbözni kezd? Mikortól készül a papságra? Honnan vesszük észre, hogy papi hivatása van?
Nekem valahogy "szemem van" erre. Általában előbb meglátom a papi hivatást, mint az illető. Ez is jelzi, milyen kemény dolog lehet elfogadni. Nem hiszem, hogy nekem előbb szól Isten, mint az illetékesnek. Egyszerűen annyi az egész, hogy nehéz elfogadni, kiválasztott valaki. Szívesebben bulizik lazán a többiekkel, őrültködik, mint minden "rendes" srác. Ha tudatosodik benne, hogy Isten a hívek példaképének, az ifjak vezetőjének szánja őt, akkor sok dolgot nem tehet, ami másoktól (ha nem is dícsért, de) elfogadott, pl. bagózás, kocsmázás... berúgni a bulikon, mint állat...
Persze, a kispap nem kell teljesen elszakadjon a világtól. A pap is a világban él. Ennek ellenére minden pillanatában úgy kell éljen, hogy ha valaki ránéz, az bizony az egész Egyházat róla fogja megítélni. Dicsekszenek vele a srácok, hogy fiatalok azt mondják róluk: olyan jófej vagy, nem is látszik, hogy kispap/pap vagy! Visszás dicséret. Értem én! Én is iszonyodok a vállveregető, álszent, föld felett lebegő papoktól/kispapoktól. De azoktól is, akik "belesimulnak a vonalakba", nehogy ki kelljen állni, nehogy kiderüljön, nehogy különbözzek másoktól, inkább csinálom, amit ők, hogy én legyek a jófej.
Papok, kispapok! Vegyetek fel reverendát/papi civilt, hadd lássák, kik vagytok, legyetek abban jófejek! Úgy éljetek minden pillanatban, hogy példák vagytok előttünk. Ne olvadjatok be a tömegbe! Nem lehetetlen, a hivatás erre is erőt ad. Van olyan, aki meg tudja valósítani! Miért tudott ember, fiatal srác maradni, mellette ízig-vérig Isten emberévé válni Ábel? Rá tényleg senki nem mondhatja, hogy álszent! Ha neki sikerült, nektek is sikerülni fog.
Válasszatok példaképet a papság közül, hogy legyen ki felé haladni! De könyörgöm: ismerjétek fel és éljétek meg a hivatásotokat! Csak akkor lesztek valóban tisztelendő urak, ha tényleg úgy viselkedtek, hogy tisztelni lehet titeket!
"Parancsolj vele, szent atyám..." mondta Jancsika, a fődiakónus. Lacit bevezették a szentélybe, ráhajtotta a fejét az oltárra, és engedelmességet, valamint vértanúságot fogadott. Sivadó Laci a katolikus egyház áldozópapja lett, követve száz és százezrek útját.
Évek óta ismerem, és vártam a pillanatra, amikor a kezéből áldozhatok, és amikor végre megáld. Bekövetkezett, nincs visszaút. Érdekes egy helyzet... tudom, hogy nem teljesen világos, amit írtam, de annyira zavaros még bennem is minden... előttem van a két kisfiú izgalma, ahogy feszülten figyelik apjuk szentelését. Kriszta sápadtsága és szépsége. És Laci pillantása, amikor áldást kértem tőle.
Még egy pár nap, és megértem, mi is történt Újfehértón. Milyen hatalmat kapott Laci? Miben tehet többet, mint amit eddig tett?
Uram, kérlek, add meg neki az erőt! Azért küldted, hogy örömhírt vigyen mindenkinek, örömhírt hozzon nekem, nekünk, a világnak. Adj hát neki, örömhirdetőnek, nagyerejű szót, ajándékozd magad neki, hogy a hivatásához szükséges kegyelmeket megkapja!
Ámen
Szombaton (végre!!!) eljön a nagy nap, Laci szentelése. Érdekes dolog ez. Egy férfiból, akit évek, több mint egy évtized óta ismerek, áldozópap lesz... a szentségekhez innentől rajta keresztül is eljutok.
Mitől lesz más Sivadó Laci? Nem fog másképpen kinézni, nem fog másképpenb viselkedni. Eddig is imádkozott (értünk is), eddig is lehetett hozzá fordulni. Akkor mi változik? Csak a szentségek.
Igen, eddig is imádkozhatott értem, de nem áldott meg. Igen, vigasztalhatott, de nem nyújthatta át nekem a Vígasztalót. megbocsáthatta, amit ellene vétettem, de nem bocsáthatta meg azt, amit a világ ellen.
Isten áldjon, Laci! Kívánom, hogy nagyon ne változz meg. Közvetíts tovább Isten és köztünk, csak nagyobb hatalommal. Én meg megígérem, hogy innentől érted is imádkozom, nap mint nap, hogy hivatásod terhét elbírd.
A napokban fölmerült egy beszélgetés során a kérdés: milyen az Isten? Nem könnyű válaszolni, de azért megpróbálok.
Mentegetőzéssel kezdem: nem tudom, milyen az Isten. Nincs ember, aki tudhatja. Menj ki a természetbe, és próbáld meg összeszámolni a színeket, amit látsz! Ezeket valaki kitalálta, és aki kitalálta, abban mind megvannak. Akkor hogyan lehet leszűkíteni őt valamilyenre? Az emberi gőg az, ami mégis újra és újra megpróbálja ezt. És mivel ez bennem is megvan, én is megpróbálkozom vele, bár tudom, gyenge lesz a szavam, és aki nem tudja magától, az nem fogja megtudni tőlem sem a választ...
Kezdjük azzal, mi NEM az Isten. Nem a felhő szélén ülő, szakállas, fenyegető bácsika. Nem a jóságos télapó, aki megajándékoz, ha jó vagy. Nem a Skynet, a tökéletes intelligencia nagyban. Nem a vak Természet, ami hagyja, hogy gyermekei éljenek/haljanak, ahogy nekik tetszik. Nem a zsarnok, aki elvárja a hajbókolást. Nem a hadvezér, aki a sátánnal csatázik. Nem a smasszer, aki pokolra küld, ha rossz vagy. nem a bíró, aki ítélkezik.
De akkor kicsoda? Olyan, mint az anyám, amikor igazán nagy bajban vagyok, akkor biztos, hogy ott van, segít, és egy szót sem szól róla később. Elfelejti, hogy segített. Olyan, mint az apám, akinek elmondhatom a hülyeségeimet, mert nála biztonságban vannak a titkok. Olyan, mint a nővérem: ha kell, mellettem van, időnként irányít, de nem kényszeríti rám az akaratát. Olyan, mint a bátyám, aki észreveszi, mikor kell igazán segíteni, és akkor közbeszól, kezébe veszi a dolgokat. Olyan, mint az öcsém, aki egyszerűen jelen van, társ az életben, aki előtt önmagam lehetek, nem kell szerepelnem. Olyan, mint a másik öcsém, aki csendben, az életembe nem beleszólva, de segítségre mindig készen áll mellettem. Olyan, mint a sógorom, akinek nem ciki szólni, ha baj van. Olyan, mint Szilárd, észreveszi, mikor van zűr, és akkor azt gyorsan megoldja (p. a kezembe nyom némi pénzt...). Olyan, mint Levente: lehet ellene lázadni, de ha nagy a baj, akkor csak hozzá fordulok, és bár lázadok ellene, ha nagy a baj, mindig mellettem áll.
Mint látjátok, Istent én az emberekhez tudom hasonlítani, azokhoz, akiket a legjobban szeretek. A tulajdonságai, amiket már felismertem:
Kérdezheted: honnan gondolom ezt a sok baromságot? Találkoztam Vele. Ismerem.
Kérdezheted: akkor te miért nem találkoztál vele? A válasz egyszerű: ha még tényleg nem találkoztál, akkor fogsz. Hogy mikor? Az az Ő dolga. Egy találkozás nem mindegy, mikor történik. Ha álmaid nőjével 40 fokos lázzal találkozol, esetleg 12 évesen, vagy 16 évesen, egy buli után, beállítva, akkor nem jöttök össze, hiába vagytok "egymásnak teremtve". Isten el fog menni hozzád is bemutatkozni, ha még nem tette, de megvárja a megfelelő pillanatot, amikor képes vagy fogadni Őt (nem kényszeríti rád magát, ne érts félre!). Ez kicsit olyan lesz, mint az a bizonyos találkozás álmaid nőjével: az első pillantásra tudod, hogy Ő az igazi, utána napokig/hetekig/hónapokig/évekig próbálod győzködni magad, hogy nem is. Utána vagy kirúgod végképp (úgy, hogy tudod, hogy ő volt az igazi, és tudatosan elveted), vagy bepróbálkozol a kapcsolattal, és boldog leszel.
Persze, nem lesz könnyű, a "nászút" után (amikor érzed Isten szeretetét, jóságát, a testvérek közösségét, mindent) jönnek a "dolgos hétköznapok": a szerett személyt megismerni. Ebben segít a Szentírás, a beszélgetések azokkal, akik ismerik, és sok-sok találkozás Vele.
Amikor ez is bekövetkezik, akkor leszel meglőve: előbb-utóbb felteszik neked is a kérdést, milyen az Isten, és te sem tudsz majd felelni rá, ezért elkezdesz hasonlatokat keresni...
Több verset írtam már ide. Ez, amit mindjárt olvasni fogtok, szintén egyike a kedvenceimnek. Ajánlom minden fiatalnak, akivel kapcsolatban vagyok, főleg azoknak, akik itt a blogon Gyermekeim néven futnak (kiemelve F., Á., és természetesen E., a fiam).
Nem, nem engedlek, fogom a kezed:
Az Isten lánca vagyok én neked.
Kötlek, magadhoz, élő kötelekkel,
Komoly, virrasztó, nehéz szeretettel.
A ködlő múltat, akarom, feledd,
S állj meg hajnalló mélyeid felett.
És nézz magadba boldog félelemmel:
Isten szemével és az én szememmel.
És tépd el mind a félig-fátylakat.
Akarom: láss és megszeresd magad.
Hogy lásd magad: ifjúnak és igaznak,
Erősségnek és mosolygó vigasznak.
Lásd, hogy világol a boldog titok:
A zengő porta, mit Isten nyitott.
Akarom: keljen új életre benned
Alvó dala az építő igennek.
Pár évvel ezelőtt nagy teret kaptak a sátánista fiatalok. A 80-as, 90-es években gyilkosságokat is követtek el magukat a sátánizmus követőjének tartó gyerekek. Nem meglepő ez, az emberiség történetében mindig voltak megtévesztett, buta emberek, akik a nyilvánvaló képtelenség ellenére a sátánt dicsérték.
Mi lehet ennek az oka?
1. Az Egyház bénasága. Ez nem papjaink, hanem minden keresztény bénaságát jelenti. Nem tudjuk bemutatni Krisztust, nem tudjuk vonzóvá tenni a kereszténységet. Az iskoláink gyakran börtönök, szeretetlenek, durvák vagyunk. Egy lázadó gyerek gyakran összemossa a keresztényeket magával Krisztussal, és innen csak egy lépés a tagadás, majd az ellenséghez fordulás.
2. Szülői hülyeség. Úgy őszintén: sátánista lesz az a gyerek, akivel a szülei szeretetteljesen beszélgetnek? Akinek van kihez fordulnia? Ilyenről még nem hallottam, csak a csonka családból származó, és/vagy teljesen elhanyagolt (esetleg luxus elhanyagolt) gyerekek hajlanak így el, a többi lázadásból cigizik, piál, és ennyi.
3. A felnőtt társadalom közömbössége. Jól írja Mécs László: a fiúkért valaki felelős! Méghozzá mindenki, aki valaha kapcsolatban volt velük, és nem tett semmit, hogy kiegyensúlyozott, boldog emberekké váljanak.
Honnan jutott most eszembe? Egy barátom szólt, hogy egy magát Hungarian Satanic Legio-nak nevező szervezet levelet irkál egyházi honlapokra. Ha érdekel, nézzétek meg Xinaf honlapján (szakértő kommentálással): http://xinaf.blog.hu/2009/08/07/satanista_nyilt_level_reakcio
És most olvassátok el egyik kedvenc versemet, és mondjatok el a sátánista gyerekekért egy Miatyánkot.
Én, Mécs, Isten szavának trombitája
s mint költő, élő lelkiismeret:
szétkürtölöm most minden égi tájra,
hogy vannak züllött ifjú emberek,
kikből nem lesz se szent, se honfi hős!
S e fiúkért valaki felelős!A kis királyfit rajongástul égve
nagy mesterek védték a bűn elől,
grófok, bárók s a pápa őszentsége
is érdeklődött hogyléte felől
– s ezekre nem vigyázott lelki csősz!
E fiúkért valaki felelős!E fiúknak nem volt gyerekszobájuk,
hol mese-forrást rejtnek a zsaluk,
lakásuk volt egy rossz szagú muszáj-lyuk,
hol több család csókolt, pörölt, aludt!
Vagy ólban nőttek s rájuk tőrt az ősz.
E fiúkért valaki felelős!Vagy műhelyekben, forgáccsal, csirizzel
kavart habarcs volt álom-malterük.
Az ételükben ember-jóság-ízzel
nem találkoztak, bár az ég derűt
szült, mert Istennel viselős!
E fiúkért valaki felelős!Pofozta őket mester, gazda, béres
s rugdalta a kikent, kifent segéd:
sokszor volt lelkük s hátuk alja véres,
bőrük tetveknek vacsora s ebéd.
A csontjuk vitriolos s nem velős.
E fiúkért valaki felelős!Csak ezt hallották mindég: „te gazember”,
s ha többen voltak, akkor: „csőcselék”,
irigy ebek a dús koncokkal szemben
s a háborúban ágyútöltelék!
Üvöltni kell, bár közhely, ismerős:
e fiúkért valaki felelős!Nem tudnak semmit ők a Bibliáról
s hogy van Madách, Faust, lélek-asztagok!
S csak annyit tudnak az Isten fiáról,
hogy elítélt minden gaz gazdagot!
Kinél szurony s arany van: az erős!
E fiúkért valaki felelős!Rothasztó testi-lelki rossz koszokból
nem hámozta ki senki kincsüket
s zenghet a jóság száz angyal-torokból,
fülük az ég szavára már süket.
Szívük gennyes, szemük nézése bősz.
E fiúkért valaki felelős!Ezeknek az lesz majd a messiásuk,
ki forradalmat, pénzt és nőt ígér,
a Múlt hulláján tánc lesz, kurjongatásuk
világ-lángok között a Holdig ér.
Jön a Halál, a mindent elnyelős:
ítélet lesz s valaki felelős!
Úgy gondolom, megosztom veletek, hogyan is lettem keresztény. Mivel ez hosszú lesz, több részre szedem, ne kelljen egyszerre túl sokat olvasni :).
Tudni kell, hogy családom nem keresztény, tehát nem részesültem keresztény nevelésben. Azazhogy de... ugyanis Isten ki volt ugyan hagyva belőle, de teljesen a keresztény értékrendszer szerint neveltek minket (nővéremet, bátyámat és engem, a két öcsém nem élt még akkor). Testvéreimmel olyan szoros volt köztünk a kapcsolat, amit el sem tudtok képzelni. Nagyon jól elvoltunk egymás között, bonyolult, izgalmas játékaink voltak. Lehetett hozzánk csatlakozni, de akkor is maradtunk MI, és csatlakozhattak ŐK (ez sokszor ma is így van). Szüleinktől mindig azt hallottuk: tisztelni kell a vallást. én nem tudtam, hogy ez mit jelent, de ezt a mondatot szajkóztam, miközben azt is tudtam: a papok nem hisznek Istenben, csak hülyítik az embereket, a vallás a butáknak vagy gyengéknek való, stb.
Általános iskolában elkezdtem franciát tanulni. A Hit gyülekezetébe tartozott a hölgy, aki tartotta. Délutáni, fakultatív foglalkozás volt, de mi szívesebben beszélgettünk vele a hitéről, minthogy tanultunk volna. Amikor kitudódott, hogy "vallási propagandát" folytat, kirúgták a suliból (igazságtalanul, hiszen ő csak a kérdéseinkre válaszolt, de a 80-as évek végén ezért még kirúgtak).
Ezután jött a középiskola...
folyt. köv.
Jó volt a cserkésztábor, de nagyon elfáradtam alatta. Ez nem lett volna baj, de vasárnap későn értünk haza, hétfőn meg már dolgoztam.
Ez sem lett volna baj, de rossz dolgok fogadtak a munkahelyemen is. Aki ismer, az tudja: nagyon szeretem a munkahelyemet. Valóban sokat segít a rászorulóknak. Most ellenőrök igyekeznek lehetetlenné tenni a munkánkat. Tudom, hogy válság van, tudom, hogy vissza kell szedni az államnak annyi pénzt, amennyit csak lehet, de pont egy olyan szervezettől, ami 100 embernek ad munkát, és további 200-on segít nap mint nap?
A gyónással is vannak megint problémák. A (remélem, végre tényleg) gyóntatóm azt kérte: 15 naponta menjek gyónni. Cickány is ezt kérte, így lehet benne valami (egymástól teljesen függetlenül mondták ugyanazt). És nem tudok, mert sokáig dolgozom, I.-hoz és Leventéhez pedig nem megyek...
Tehát sok dolog van, ami miatt megint fő a fejem.
Véget ért a cserkésztábor, nagyon sok szép és kevésbé szép emléket hagyva maga után. Nézzük a kevésbé szépeket:
1. Nem tudott eljönni a kisfiam (aki nem tudja, ki a kisfiam, az ne csodálkozzon... nekem olyanom is van ám!). Jó, érthető okból. De nem jött össze neki az, ami miatt elmaradt a nyár legjobb programjáról!!!!!
2. Az utazások nagyon gázok voltak. Jövőre közelebb kell menni, vagy legalábbis a vonat/vonat átszállást mellőzni.
3. "Ízlésemhez képest" sok volt a hiszti.
És a legszebbek:
1. Fegyelmezett, kedves, okos gyerekek, akiket könnyű vezetni.
2. Jól felkészült, okos, "mintacserkész" vezetők. Ez volt az első tábor, ahol egyik vezető sem volt hülye (végre felnőtt Á. is a feladathoz).
3. Okos, feladatát jól teljesítő, csak néha hülye I.
4. Találkozás Gabiékkal, beszélgetések, "szeretet-rezdülések".
5. Márkó és Andris eljött!!!!!
5. A legfontosabb: látni Sivadó Lacit, mint diakónust. El tudjátok képzelni, mit jelent 12 évig imádkozni valamiért, és látni, hogy a szemed láttára teljesül? Hihetetlen élmény. És el tudom képzelni, milyen lesz a papszentelés...
Zsúfoltak voltak az elmúlt napok. Csoporttalálkozó, Tami búcsúztatása, zsolozsmástábor... nem is tudom leírni, mi minden történt.
A zsolozsmástáborban végre úgy tudtam gyónni, hogy az valóban jó volt. Nem is tudom, mikor fordult ilyen elő utoljára!
Tegnap elvégeztük a Liturgiát Csabiért. Nagyon szépen beszélt Zoli. Fájdalmas volt ez mindannyiunknak, de Csabi megérdemelte! De erről ennyit, mert tényleg fájdalmas az emlék...
Hétfőn megyek cserkésztáborba, nem leszek egy hétig. Bízom benne, hogy minden gyerek és fiatal gazdagabban, szentebben kerül haza.
Érdekes dolog a búcsú. Főleg, ha olyantól búcsúzol, akivel ezer vitás volt, ezerszer kritizáltad, ezerszer bántottad, de része az életednek. És egy keresztény ember életének a pap része.
Tavaly, amikor Gabi búcsúzott, mást éreztem. Valahogy tudtam, hogy a barátságunk megmarad. És ez így is történt, megmaradt, sőt, megerősödött.
Most, hogy Zoli készülődik, egyszerűen értetlenség van bennem. A Rózsák terének az elmúlt 8 évet ő jelentette. Aktív, lelkes pap, aki mindenhol ott volt. A stílusa nem az enyém volt. Kritizáltam százszor (itt a blogon is). De most, hogy elmegy... egyszerűen érthetetlen, hogy nem lesz itt. Nem lesz kit helyettesíteni (tudta, hogy nagyon szeretek tanítani, nem én segítettem neki, hanem ő nekem azzal, hogy megengedte...), nem lesz kit cikizni... Mi lesz itt? És mi lesz azokkal, akiknek a szemében ő az Egyház?
Késői ez a helyezés. Nem szabad 8 évig egy káplánt egy helyen hagyni A káplán nem szabad ember, azt teszi, amit engednek neki (rosszabb esetben amit mondanak), felnőtté akkor válik, amikor önálló lesz. Senki nem maradhat ilyen sokáig gyerek szerepben. Főleg a fájdalom miatt. Ilyen sokáig egy helyen lenni... akkor már ott is kell maradni. Élete negyede itt zajlott, férfikorának a fele. Innen elszakadni olyan, mintha meghalna. Barátokat, gyermekeket kell elhagyjon. Látom, hogy kiszakadt a lelkéből egy darab. Nem mondja, de látom. És a mi lelkünkből is.
Utoljára akkor éreztem ezt, amikor sok-sok éve Levente búcsúzott. De az csak 1-2 nap volt, utána kiderült, hogy Nyíregyházára kerül, ahol akkor voltam. Az ő lelkéből is kiszakadt egy darab, pedig ő nem volt itt 8 évig...
Zoli nem barátom. Ismerem kispap kora óta. Láttam újszentelt bénázásait. Láttam, ahogy pörög (mindig másképpen, mint ahogy én szerettem volna, de mindig nagyon jól). Láttam tavaly "majdnem-parókus"-ként. Szeretem nagyon, ő is kedvel engem. Az egyetlen, akit bármikor hívhatok, aki mindig időt szakít, ha kérem. Évek óta nem kértem, és már nincs is rá időm. Ismét elpuskáztam egy lehetőséget.
Nem barátom, nem hiszem, hogy kapcsolatban maradunk. Neki jó lesz, jó egyházközségbe kerül. Ilyen pörgős papot nagyon szeretni fognak. Nekem sem lesz rossz, Levente itt van, Istyut is nagyon szeretem, a Rózsák tere jó kezekben marad. De üres lesz. 8 év alatt egy jó pap lenyomatot hagy.
Vasárnap este sírni fogok, pedig nem szoktam (persze csak otthon, a párna alatt...). Pedig örülök, hogy önálló lesz, hogy jó helyre kerül. A legjobbra, ahová kerülhet. De elmegy, és űrt hagy maga után. Találkozunk-e még valaha?
Isten áldjon, Tami, Isten áldjon, Zoltán atya! Nem köszönök meg semmit, mert nem tudom felsorolni, amit meg kéne. Nyomot hagytál, közénk tartozol. Soha nem felejtünk el.
Ritka, hogy azt kívánom, valaki olvassa el egy bejegyzésem :). De örülnék, ha ezt olvasnád. Mert soha nem fogok odamenni hozzád, hogy elmondjam, mit jelent, hogy elmész... pedig tudom, hogy kéne. De mindegy, legkésőb a mennyben megtudod.
Hétfőn nagy nap lesz: diakónussá szentelnek egy nagy embert. Egy olyan embert, akinek éveken át semmi esélye nem volt erre.
Gyerek voltam, amikor megismertem, akkortájt kerültem a Rózsák terére. Ő volt a "nagy testvér", fiatal, vidám fiú, nem sokkal az esküvője előtt. Olyan erős papi hivatással, hogy aki csak mellé állt, máris megérezte a Szentlélek melegét. Ez után évekig a remény, a várakozás... Máriapócson lett kántor, ott is találkoztam vele, elsőéves főiskolásként. Megtiszteltetésnek vettem, hogy felismert, odajött, beszélgettünk... várta a szentelést.
Majd jött a hír: nem szentelik. Kántor lett a Rózsák terén. Hihetetlen megaláztatások, szegénység, mellőzöttség... ifjú papok alázták, iskolázták őt, aki a világ legjobb egyetemein tanult. És születtek a gyerekek, akiknek természetes lett ez a megalázottság, mellőzöttség. és a hihetetlen alázat... nem alázatoskodás! Sivadó Laci mindig tudta, ki ő, nem játszotta meg az alázatost. Nem azért húzódott hátra, nem azért nem védekezett, mert "mű keresztény", de nem is azért, mert beszari volt. Nem. Azért nem kereste a maga igazát, mert tudta, hol a helye: Isten szolgája ő, mindenki más csak ugató kutya. Talán olvasta Karl Mayt? Winnetou mondja: "nem bánom, ha egy sakál vonyít, csak hozzám ne érjen!" És hozzá képest mi igen kicsik voltunk ám... egyszerűen neki, Isten barátjának, kiválasztottjának nem volt szüksége arra, hogy a gyerekes támadásokra reagáljon. Vonyíthatott asakál, nem érdekelte. A mosoly eltűnt, a ráncok sokasodtak, de a béke és a Szentlélek melege ott maradt körülötte. Jó volt a közelében lenni, sokat lehetett tanulni a hallgatásából is.
Végül azonban a sakál hozzá is ért... azaz a családjához, a gyerekeihez. Erre elment, minden különösebb felhajtás nélkül. És bár a Rózsák tere protekciós, ezért hozzánk a legjobb kántorok kerülnek, olyan kántorunk sosem lesz, mint ő volt.
És most eljött a nap! A püspök, Isten embere ismeri őt, tudja, hol a helye. Hétfőn, Péter és Pál apostolok ünnepén diakónussá szenteli Péter és Pál apostolok követőjét, barátját. Természetesen (mint Laci életében minden) ez is fájdalomteljes ünnep lesz: édesapja, János atya nem élhette meg ezt a napot. Csütörtökön hajnalban felment Mesteréhez, hogy onnan imádkozzon diakónusszentelésre készülő, sokat szenvedett gyermekéért. Ezúton kérek mindenkit, mondjon el egy imát Sivadó János lelke üdvéért!
És ha még lesz energiátok, akkor imádkozzatok Laciért, és a családjáért is! Kriszta, a felesége végig mellette volt. Ő harcolta azt a harcot, amit Laci nem volt hajlandó megharcolni. Fiai, Márk és Andris belenőttek abba, hogy szüleiket büntetlenül lehet bántani. Megtanulták, hogy a keresztény élet bizony sokszor szívás. Kapjanak végre rózsát is a tövisek után, lássák a tiszteletet és a szeretetet, ami körülveszi apjukat! Lánya, Éva kicsi volt még ahhoz, hogy értse a bántalmakat. De érezte! Most, hogy már nagyobb, csak szépet, örömet tapasztaljon!
A hazáról írja Kölcsey: "Megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt!" A Sivadó család is megbűnhődte már a múlt és a jövő minden bűnét. Add, Uram, hogy hátralévő életükben az öröm következzen! Ámen.
Abban az áldásos helyzetben vagyok, hogy több pap is van, akit barátomnak nevezhetek. Rajtuk kívül is sokakat ismerek elég közelről, így úgy érzem, olyan közelről ismerem a papok életét, amennyire ismerheti az, aki nem pap, és nem papcsaládban él. Tapasztalataim alapján leírom, milyen papokat ismerek, és milyennek érzem az ideális papot.
1. Ifjú tudós. Általában nagyon okos, minden tudományágban megállná a helyét. A probléma csak az, hogy ezzel sok esetben tisztában is van. Könnyen kialakul nála az "én vagyok az okos klerikus, ti a buta laikusok" szemlélet. Lelkipásztornak általában nem a legkiválóbb. Legjobb "felhasználási területe" a teológia, mert hatalmas a tudása (bár tanítani nem tud, és vizsgán sokszor rohadék). A baj az, amikor ráadásul sima modorú, jó szónok, mert akkor hamar "menő pappá" válik.
2. Menő pap. Jó szónok, kedves, simulékony, vagány. Általában a püspök felé nyalógép, a fiatalok felé "menő csávó", az idősek felé aranyos, csupa bűbáj. A probléma, hogy a fene nagy népszerűség sokszor elveszi az eszét, a reális önképét, és "sztár-allűrjei" lesznek. Még nagyobb baj, ha ezek mellé nem szereti eléggé az embereket, mert akkor hamar a hátuk mögött dumáló rohadékká válik. Legjobb "felhasználási területe" az ifjúsági lelkipásztorkodás (egyetemi, kollégiumi lelkész, ifi búcsúk állandó előadója).
3. "Én vagyok a pap". Általában idősebb, autokrata személyiség. A tudása már megkopott, de hatalmas a gyakorlata. Borzasztó merev, mindenkinek kuss, ha ő szólt. A probléma, hogy ha van valamilyen, régen kényszer szülte megoldás az egyházközségében, azon nem lehet változtatni, mert ez így hagyomány. Legjobb "felhasználási területe" a vidéki parókia, ahol a 24 öreg néni valószínűleg nem idegesíti újító szándékkal.
4. Isten szolgája. Élete a papság, csak ezzel foglalkozik. Isten népét szolgálja, család, barátok háttérbe szorulnak. A probléma pont ez. Nagyon jó pap, de inkább a cölibátus lenne neki való, mert a családja életét megkeseríti. Néha nem a földön jár, naív, könnyen átverhető (hiszen mindenkiről azt feltételezi, olyan, mint ő). Bárhol "felhasználható", minden közösség baromi jól jár vele.
És én milyennek szeretném látni a papot?
1. Szereti az Istent, és ez látszik is rajta. Természetes neki az ima, és olyan természetességgel beszél Jézusról, mint a szomszéd néniről.
2. Szereti az embereket. Megbocsát, mert ő sem hibátlan. Hajlandó időt ajándékozni bárkinek.
3. Igyekszik. Lehet, hogy nem beszél jól, lehet, hogy nem énekel jól, lehet, hogy gyorsan misézik, lehet, hogy elnyújtja. Talán nem lehengerlő személyiség, esetleg nem a legjobb nevelő, az is lehet, hogy sokszor durva és türelmetlen, vagy csak szitafejű, figyelmetlen. De próbálkozik, újra és újra, ezzel nekünk is példát ad.
Köszönöm, Istenem, hogy egyházközségemben és barátaim között minden pap megfelel ezeknek a követelményeknek!
Rendhagyó lesz ez a bejegyzés. Ugyanis az eddigi fiatalokat, akiket bemutattam, csak kezdőbetűvel jelöltem. Azonban aki most következik, annak az egész nevét kiírom. Ő nem fogja már elolvasni, nem fogja esetleg bántani a véleményem, nem kell attól féljen, hogy esetleg a matektanár fülébe jut... ahol ő van, ott már tud mindent, és nincs senki, aki piszkálná az itt olvasottak miatt.
Ismerjétek meg hát Krafcsik Csabát!
Amikor Csabi feltűnt az életünkben, rohamtempóban távolodtunk a cserkészettől. Jó szándékú, de alkalmatlan vezető szenvedett a csapattal, nem szerette a kölyköket, azok sem őt. Végül elment, káoszt és fejetlenséget hagyva maga után. Az Öreg összehívta azokat, akik valaha tagjai voltak a csapatnak, így minket is előásott. Ekkor ismertük meg Csabát, az egyiket azok közül, akik kitartottak a káosz ellenére is.
Csodaszép kisfiú volt. Nehéz családi helyzete (ekkor még) nem látszott meg rajta, kedves volt, mosolygós. De nagyon hamar felhúzta magát, olyankor reszketett a dühtől, a szeméből folyt a könny, de nem sírt. Ökölbe szorult a keze, amivel soha nem bántott senkit. Legkisebb fiúként hányszor vissza kellett fojtsa az indulatát, hogy ez természetes viselkedésévé vált!
Hogy milyen volt? Különb, mint a többi,
százszor is, és még ezerszer is!
És mennyi jót tudott volna tenni...
Hogy az Ég is csak az ilyet szereti...
Ragaszkodott hozzánk, büszke volt arra, hogy cserkész. Ő kezelte a csapat pénzügyeit, okos és megbízható volt, sokkal precízebb, mint én. Jó érzéke volt a gazdasághoz, biztos felnőtt korában is megállta volna a helyét...
Nagyon szép, tiszta lelke volt. Csak egy példa: naponta feljárt az Öreghez, sétáltatni a kutyáit... és beszélgetni vele... Nem csoda, hogy az Öreg majdnem belehalt az elvesztésébe.
Néha terhesnek éreztem a ragaszkodását. Messze dolgoztam, problémás gyerekekkel foglalkoztam hét közben. Ha itthon voltam, pihenni szerettem volna. Hányszor leráztam! Olyankor sosem tudjuk, később mennyire fogjuk bánni...
Milyenek voltunk? Vadak és jók,
bűnösök közt is ártatlanok.
Amikor kicsit nagyobb lett, jobban meglátszott rajta a nehéz sors. Nem volt olyan vagány, mint a többiek, "rájátszott" a keményre. Nagyfiús dumák, dugiban cigizni, úgy, hogy azt hiszi, nem látjuk... kisfiús kihágások. Azt mondogattuk, ha bosszantott a sok apró, éretlen megnyilatkozás: "Majd megnő!"
Ministrált. Ott is kitűnő akart lenni, megpróbálta leénekelni a kántort, kitűnni valahogy. Vágyott az extra figyelemre, amit nem kapott meg otthon, nem kapott meg a cserkészetben, nem kapott meg tőlem sem (pedig észrevettem, hogy erre vágyik, csak nem adtam meg neki...), és főleg nem kapott meg az egyházközségtől, ami nagyon méltatlanul bánt vele. Lopással vádolták, nem volt rá semmi bizonyíték, csak rosszkor volt rossz helyen... Ezúton üzenem mindenkinek: KRAFCSIK CSABA SOHA NAM VOLT TOLVAJ!
Egy nyári reggel indult el, hívták a messzi fények.
Nem hagyott itt semmi mást, csak néhány rossz fényképet.
Más világ most, ahol él, más a szó és más a fény.
Tavasz, ősz, nyár és tél, nélküled fúj itt a szél.
Apró kis emlékfoszlányok: Szent Jobb-körmenet, ruszin-buli, játékok, kirándulás... és a hír: meghalt. Nem hittem el. Hetekig. hónapokig. A temetésen sem. Talán még most sem. 16 éves volt. Több, mint egy év eltelt, amire kitöröltem a telefonomból a számát.
5 év telt el. Még mindig könnyes a szemem, amikor eszembe jut. És eszembe jut a zokogás a temetésen... hogy Feri atya prédikál, mert Tami meg sem tud szólalni... a táborban a gyászmise, zokogó nagy, tizenéves fiúk...
Emlékezni egy régi jó barátra,
ha szomorú is, emlékezz velem!
Bárcsak tudnám még egyszer visszahívni!
Régi társam hiányzol, hiányzol nekem.
Mi lett volna belőle? Már cserkésztiszt lenne. Férfi lenne, talán főiskolára járna, talán felnőttképzésre. Biztos lenne barátnője... szőke, hosszú hajú, szép kislány. Fiatalabb lenne nála 3-4 évvel, középiskolás, csendes, szerény... Támasza lenne az Öregnek, fia lenne a fia helyett, aki távol él. Milyen jóban lenne Istyuval, és milyen büszke lenne erre a barátságra! De Gábor lenne a papja! Ez egészen biztos.
Kérem azokat, akik ismerték: soha ne felejtsük el Krafcsik Csabát. Próbáljunk hasonló tisztának lenni, lássuk meg a szükséget, segítsük a rászorulót... nem baj, ha hibázunk (ő is hibázott), fontosabb a jót tenni, mint a rosszat elkerülni.
Kérem azokat, akik nem ismerték, hogy egy percet szánjanak az életükből erre az ismeretlen fiúra. Próbáljanak maguk elé képzelni egy szép, szőke, vékony kisfiút, ahogy mosolyog, ahogy dühöng... és gondoljanak arra, hogy 100 és 100 gyerek nem kapja meg a kellő figyelmet nap mint nap. Vajon mellettünk is van egy? És nekünk is csak akkor jut majd eszünkbe, mennyire szüksége lett volna egy csepp figyelemre, amikor már meghalt? Ne kövessétek el azt a hibát, ami én elkövettem!
És kérlek téged, Csabi, hogy ne felejtkezz el rólunk, mi hiába felejtkeztünk el még életedben sokszor rólad! Beszélj rólunk mennyei Mestereddel, ajánld figyelmébe a csapat ifjú tagjait, és kérd a kegyelmét, hadd legyünk tiszták, jók, mint Te voltál, amíg köztünk jártál.
Véget ért a 2008-2009-es tanév. Kevés kivétellel minden ismerős gyereknek/fiatalnak nagyon rosszul sikerült. Miért? Miért érzik úgy a fiatalok, hogy nem kell tanulni? Milyen okokat sorakoztatnak fel, bemutatva, miért lett sokkal képességeik alatti az eredményük?
1. Pikkel rám a tanár. Ősrégi válasz, minden idők minden diákja használta. A legszörnyűbb, hogy sokszor igaz. Az a baj, hogy általában ez kölcsönös, és a diák sem tanul az utált tanár órájára...
A legjobb: "Ugyanazt puskáztam ki, mint a többiek, mégis csak kettest kaptam, ők meg négyes-ötöst". Ezzel a panasz létjogosultságát veszti, beismerte, hogy nem készült fel. Örüljön a kettesnek!
2. Világmegváltás. Ezt persze nem így mondják... csak éppen egész évben segíteni kell ennek meg annak, és az mind fontosabb, mint a tanulás. A baj itt a kötelesség fogalmával van. A diák kötelessége a tanulás! Ez az első (főleg annak, aki a szülei pénzéből tanul). Minden más csak másodlagos. A világot megváltotta már az, akinek ez a dolga. A diáknak más a dolga.
3. Túlvállalás. Előre hozott érettségi, nyelvvizsga... Nagyon fontos, és jó dolog, ha ilyet valaki bevállal. De ha ez azt jelenti, hogy gyalázatos lesz a "rendes" bizonyítványa, akkor máris nem érte meg.
4. Kóros lustaság. Túl sok dolog van, amit inkább csinál az ember. Kockulás, TV, haverok... elveszik az időt a tanulástól. Erre mondták a bölcsek: először a kötelező, aztán a hasznos, aztán a kellemes!
Egyelőre ennyi a bölcsességből. Remélem, a következő éve mindenkinek jobb lesz.
Gondolkoztatok már azon, milyen iszonyú feladat a kereszténység? Jézus nem aprózza el: "Legyetek tökéletesek, amint a ti mennyei Atyátok tökéletes...", "Menjetek, tegyetek tanítványommá minden népet...", be lehet ezeket tartani?
Szomorú a válasz, kedves testvérek: SAJNOS NEM.
De itt jön a megnyugtatás: "Ami embernek lehetetlen, Istennek lehetséges". Na, ezért jött el a Szentlélek. Jézus kb. 30-40 évig itt járt a földön. Összesen nem járt be akkora területet, mint amit egy átlag magyar gyerek 18 éves koráig bejár. Helyhez, időhöz volt kötve. Emberi testben járkált, és ha örökké élt volna, akkor sem tudott volna mindenhol ott lenni, legalábbis egyidőben nem. Pedig egyidőben van szükségem isteni segítségre nekem, Xinafnak, Malkávnak, I-nek, L-nek, és mindenkinek, aki kereszténynek vallja, vagy nem vallja magát!
Na, ezt látta Isten, ezért a helyhez, időhöz kötött testet felemelte a mennybe (ezzel megmutatta, hogy az ember teljes emberségével eljuthat oda), és leszállt úgy, hogy már nem köti sem idő, sem tér. És így én, a 21. században, meg az unokám, meg az őseim, mindannyian, mindenhol megtapasztalhatjuk az Ő segítségét. A bérmálásnál "belém költözött", "Az Úr lelke van rajtam, Ő kent föl engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek...", mint ahogy a próféta mondja.
Hihetetlen lehetőség! A krisztusi parancsot nem tudom megtartani. De meg tudja tartani Isten, aki bennem és velem él, és erejét adja nekem.
Hát ezt jelenti Pünkösd.
Ismét sok dolog történt, jók és rosszak egyaránt. Sok a meló, én nem vagyok jó passzban, és nagyon kéne egy lelki vezető...
Mellé baromira szeretném pofán vágni I-t, de nem tehetem. Ez nem könnyíti meg a harag feldolgozását...
Nagyon sok minden történt az elmúlt napokban, csak vagy idő, vagy kedvem nem volt írni. A lényeg: tisztáztuk az Úrral a szentségekkel való problémát. Azt hiszem, ez mellett minden más eltörpül...
Tehát nem is írok mást. Most sürgősen elmegyek gyónni, aztán áldozni, és azzal minden rendben lesz.
A helyzet (szentségek szempontjából) rosszabb, mint valaha. Ezt most szintén nem részletezem...
A hétvége izgalmas volt. Szombaton találkoztam Gézával, és részt vettem egy szörnyű evangélizáláson.
Vasárnap... na arról nem beszélek.
Inkább fogadjátok el ezt a verset. Sík Sándor írta, és biztos vagyok benne, hogy hasonló küzdelmei voltak akkor, mint nekem.
Hallják meg hívők és hitetlenek
Élet-halálra szóló eskümet!
A szív bősége zúg fel ajkamon,
Az kényszerít a Krisztus vallanom.
Hallják meg rokkant, vén aposztaták
S a vétekben vajúdó új-világ,
A forradalom, a vak Leviáthán,
És hallja meg a settenkedő Sátán:
Isten nevében vallomást teszek:
Hiszek.
Hiszek, és hitem súlyos és kemény.
Nem tünde tan, nem pille vélemény.
Nincs benne így-úgy, bárcsak és talán:
Igen és nem, kereken, magyarán.
Semmi csűrés és semmi csavarás,
Ínyeskedés és köntörfalazás:
Hiszem és vallom, szeretem és élem,
Amit az Egyház hinni ád elébem.
Ebben a hitben élek és halok:
Katolikus vagyok.
Hiszek egy Istent, ki három személy,
Az élő Istent, aki bennem él,
S akiben élek, mozgok és vagyok,
Kinek tenyerén megsimulhatok.
Akinek rám is éber gondja van,
És cselekszik bennem és általam.
Aki mozdítja minden mozdulásom,
S én jóban-rosszban boldogan imádom
Intéző édes mély akaratát.
Hiszek Istenben, hiszem az Atyát.
Égnek és földnek testté vált frigyét:
Hiszem a Krisztust, hiszem az Igét.
Akit az Atya örök óta szül,
És akiben szépséggé lesz a zűr.
Kinek emberré tetszett válnia,
Hogy Isten legyen az ember fia.
Ki hogy minden nap eljöhessen hozzánk,
Ízlelnünk adta a rejtelmes Ostyát.
Benne az élet és benne az út.
Hiszek Istenben, hiszem a Fiút.
Hiszem a Krisztus gyújtotta tüzet:
A Szellemet, aki a Szeretet.
Aki Szent Péter ajakán rivall,
Hegyeket bont, szíveket áthidal,
És hét csatornán csorgatja beléd
Az élesztő kegyelem kútfejét.
Ki tüzet gyújt az embergondolatnak,
Kiből fölébe nőhetsz tenmagadnak
És mosolyoghatsz, alkothatsz, ölelhetsz.
Hiszek Istenben, hiszem a Szentlelket.
Hiszek, és tudom, honnan a hitem.
Házamat én kőszirtre építem.
Négy élőlény az erős alapok:
ember, oroszlán, sas, tulok.
Hallottam a piacon szólni Pált,
Hallottam Ágostont és Ottokárt,
Látom a szirten Péter kulcsait,
S bennem a mélyben, hallom döbbenettel:
Kimondhatatlan gerjedezésekkel
A Szentlélek sóhajtozik.
Ó tudom kinek, ó tudom kinek:
Én az eleven Istennek hiszek.
Élő hitemmel vagyok én szabad.
Mankó helyett kötöttem szárnyakat.
Ami akad a földön emberi,
Gazdag szívem testvérnek ismeri.
És ami túl az emberkörökön,
A végtelenség: ígért örököm.
És mikor üt a boldogságos óra,
Hogy befogadjon koporsóm gubója:
Hitem gyertyája utolsót remeg,
És Istennek ajánlom lelkemet.
